Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - Fülöp Antal: Tűzkeresztség

Kerültek a föld gyomrába, mind ritkábbak lettek a kiáltások, s most már csak a vagonok egyhangú zakatolása hallatszott a hátrafelé rohanó nyirkos falak között.

Tónit egyre jobban hatalmába kerítette a szorongás, amit már a váróban is érzett. Ezekben a pillanatokban már nem látta olyan egyszerűnek a dolgot, mint öt nappal ezelőtt a munkahivatalban, mikor egy ügynök ajánlatára aláírta a szerződést. Lelki szemei előtt megelevenedtek életének e sorsdöntő pillanatai.

Visszaemlékezett arra az estére, mikor Zsuzsa, már jó késő, sírva csengetett be hozzá, az anyja lakására. Szvettere vállán kitépett hajcsomók, a fél arcán ujjak nyoma. Már harmadik éve jártak együtt. Kapcsolatuk még diákkorukban kezdődött. Egy napon Zsuzsa szülei minden ok nélkül megtiltották, hogy találkozzanak. Később kiderült, hogy az apja munkahelyén, ahol néhányszor Zsuzsa felkereste, egy fiatal mérnök érdeklődik Zsuzsa iránt. Ezért tiltották el őket egymástól. De ők mégis naponta találkoztak. Ettől kezdve mindig megverték Zsuzsát, ha a szülei megtudták, hogy együtt voltak.

— Nem bírom tovább! — zokogott Zsuzsa, mikor ajtót nyitott neki. Elhatározták, hogy ő, aki akkor harmadéves tanonc volt, felhagy a tanulással, munkába áll, és összeházasodnak.

Valami hirtelen elszáguldott Tóniék kupéja mellett, ellenkező irányban.

— A reggeli váltás — mondta Emil.

A másik szerelvény olyan közel és olyan sebesen suhant el, hogy csak a lámpák villogását lehetett látni. A bányászok vidáman rikkantgattak át hozzájuk.

Tóni irigykedve bámulta a kifelé száguldó, sziporkázó szerelvényt. De jó nekik, gondolta, ők már kifelé tartanak. Ám rögtön érezte, milyen nevetségesek a gondolatai. Hát mindjárt a kezdet kezdetén becsinált? Vagy tán épp ezért csinált be, s az idő, a megszokás majd meghozza az ő bátorságát is? Egyelőre csak sóhajtott egy nagyot, s a többit a jövőre, a sorsra bízta.

A másik szerelvény már rég eltűnt, s a suhanó betonkockák ismét előbbi gondolatait juttatták eszébe.

Amikor Zsuzsa elmeit, már kész volt a tervük.

Másnap a munkahivatalban egy idősebb, ősz hajú hölgy fogadta. Vele szemben egy patkányképű férfi matatott az iratai között. Elmondta, mi járatban van. A hölgy fontoskodva turkált a fiókjában. Előhúzott egy lajstromot, s a ceruzája hegyével többször is végigfutott rajta.

— Nagyon sajnálom, kérem, de az ön számára nincs itt semmi — mondta szánakozó hangon. Erre ő elkeseredésében elmondta a históriáját. Mikor befejezte, a hölgy elérzékenyült arccal nézett rá.

A férfi, aki eddig látszólag oda sem figyelt, váratlanul megszólalt.

— Tekintettel a helyzetére, fiatalember, amit a magam részéről teljes egészében megértek — mondta a manzsettáját igazgatva —, megpróbálok segíteni magán. — Hiszen mindenki volt egyszer fiatal, nemde? Ám előrebocsátom, csak kivételesen. Ugyanis nem birom elviselni ... De térjünk a tárgyra — mondta a férfi mosolyogva. — Nem akarna ön, mondjuk, bányába menni?

— Bányába!?

Mielőtt még bármit is válaszolhatott volna, a férfi villámgyorsan elsorolta, mi minden jó vár majd ott rá.

— Jó kereset, havi háromezer...! Teljes ellátás... a beiktatásnál ezerötszáz korona jutalompénz . .. lakás . ..

Kábultan ült le az egyik székre. Annyi borzasztót hallott már a bányáról, és annyira szép volt az, amit a patkányképű kínált, hogy most, e nehéz helyzetben, a választás pillanatában fájdalmat érzett.

— Tétovázunk, fiatalember, tétovázunk? Látja, ilyenek maguk. Képzelem szegény menyasszonyát. Mindent feláldoz magáért, többek közt ... a szülői házat, ugyebár. Maga meg tétovázik, mikor itt a kiváló alkalom. Ez nem férfias.

A hölgy mélyen a papírjai fölé hajolt, leomló haja eltakarta az arcát.

Ö Zsuzsára gondolt, és alávaló fráternak érezte magát. A hiúságát is bántotta, hogy azok után, amit itt elmondott, és ahogy viselkedik, még azt találják hinni, hogy Zsuzsa apjának van igaza.

— Rendben van! — mondta. A határozott hangtól maga is meglepődött.