Irodalmi Szemle, 1970
1970/8 - Fülöp Antal: Tűzkeresztség
Közben a füst egyre vonult a felső folyosók felé. Tóni lámpájának tompa fénye megvilágította Miro fél arcát, amint lehajtott fejjel ült Tóni mellett, s egy szálkával meztelen nőket rajzolt a törmelékbe. Tóni már fent látta Mirót. A lámpakiadó emeletes polcai közt mögötte állt a sorban. Miro levette lámpáját a polcról, mellőle a bádogtokos gázálarcot, s ő ugyanazt tette. — A kijáratnál megint egymás mögött álltak. Ekkor még nem is sejtette, hogy ez a délután így összefonja majd a sorsukat. A tágas csarnokban, ahol a bányászok leszállás előtt gyülekeznek, Miro eltűnt a szeme elől. Ű izgatottan lépett a zsivajgó bányászok közé. Csodálkozott, hogyan nevetgélhetnek, cigarettázhatnak ilyen nyugodtan ezek az emberek, mikor néhány perc múlva indulnak a bányába. A gyomra remegett, végtelenül gyámoltalannak érezte magát ezek között a nagyobbára megtermett férfiak között, de azért igyekezett úgy viselkedni, mint a többiek. Mivel azonban nem volt kivel beszélgetnie, közönyös arccal bámészkodott, egy oszlopnál. Tóni megfigyelte, hogy a hangoskodók, a sárfoltokat leszámítva, még új öltönyt viseltek. Éles szirénahang hasított bele a csarnok zsivajába. A tömeg, mintegy vezényszóra, a két egymással szemben levő lépcsősor felé tolongott. Tóni hamarjában nem tudta, mi történt, de mivel mindenki abba az irányba igyekezett, a többiektől sodortatva ő is elindult. Mikor a lépcsősor végén megállt, sínek közt találta magát. A vágányokon fura kis vonatok várakoztak, s a bányászok rohanva igyekeztek maguknak helyet biztosítani. Tóni beült az egyik személykocsi-nagyságú pléhkupéba. Néhány későn jövő feje bukkant még elő a lépcsőknél, végül minden elcsendesedett. Ült, és várt. Vele szemben, a másik vágányon, egy táskán négyen verték a kártyát, közben nagyokat káromkodtak. Tóni azt hitte, hogy összevesztek, de mikor az arcukra pillantott, látta, hogy nevetnek. — Kokotl — kiabálták, — kokot! — s nagyokat kacagtak hozzá. Jól megtermett bányász lépett a kupéhoz, és beült Tóni mellé. — Zdar Bühl — mondta csehül, két ujját a sisakja széléhez emelve. — Dobrý deň! — mondta Tóni a térdét félrehúzva. A bányász valami házilag ragasztott csomagocskát kotort elő a zsebéből. Tóni orrát megcsapta az áporodott pipabagó fanyar szaga. A bányász három ujjal beletúrt a csomagba, kivett belőle egy csipetnyit. A dohányt a tenyerén kis golyóvá sodorta, és óvatosan az összezárt fogsorához illesztette. Ezután Tóni felé nyújtotta a csomagot. Tóni zavartan bámulta. A másik egy pillanatig farkasszemet nézett vele, majd harsogva hahotázni kezdett, kivillantva egészséges fogait. — Á-á, ti szi brígos, kamarát! — mondta, és jókorát sercintett kifelé, a betonra. „Mi az, hogy brigos? Mi az ördög lehet az, hogy brigos? És egyáltalán, mit röhög itt ez a mélák majompofa?“ Tóni elhatározta, hogy megtudja, mit jelent ez a szó, s ha valami sértő akkor ... Megszólította szomszédját. Alig ejtett azonban pár szót, meglepetésére a bányász tiszta magyarsággal megszólalt: — Nem beszélsz te véletlenül magyarul? — Dehogynem! — örvendezett a váratlan fordulaton Tóni, mert mi tagadás, elég rosszul beszélt szlovákul. Kiderült, hogy mindketten csallóköziek. Tóni Komáromból, Emil egy Komárom melléki faluból való. A másik vágányon megint felhangzott az az ocsmány szó, és nyomban rá a röhögés. — Te, Emil, miért mondják ezek olyan gyakran, hogy kokot? — kérdezte Tóni. — Látod, milyen brigos vagy? — És mi az, hogy brigos? — Hát ide figyeljl Azok ott egy kártyajátékot játszanak, és abban a vesztes ezt a hangzatos címet kapja. A „brigos“ pedig a brigádnyík rövidítése, és bányanyelven annyit jelent, mint zöldfülű ... A szélső szerelvény elindult. Utána a kártyázok és végül Tóniék is eltűntek az alagútban. Tóni Emil lámpájának a fényében látta, hogy az alagút falai több helyen nyirkosak, s minél mélyebben hatolnak bele, annál gyakoribbá váltak a vízcsorgások. Az alagút elején még mindenfelől rikoltoztak a kupékban, de ahogy mind beljebb
