Irodalmi Szemle, 1970
1970/8 - Fülöp Antal: Tűzkeresztség
Fülöp Antal Tóni a falba vájt szűk fülkébe húzódva várt, míg a vasrudakkal megrakott csillék elhaladnak a fülke előtt. Aztán előlépett, és a meredek bányafolyosón elindult lefelé a nyikorgó kocsik nyomában. Gumicsizmás lábait erőteljes rántásokkal szabadította ki a süppedős agyagból, félszemmel a talajt verdeső drótkötelet figyelte, melyet a csillék súlya pattanásig feszitett, és amely, ha elszakad, egy ütéssel képes eltörni akár egy felnőtt férfi lábát is. Védősisakjára tűzött lámpája imbolygó foltot vetett a lába elé. A kis folt nyugtalanul cikázott járás közben, mindig abba az irányba világítva, ahová éppen nézett. Ez azt az érzést keltette benne, mintha megvilágított helyiségben mozogna, pedig körülötte minden vigasztalanul sötét volt. Első nap volt a bányában, és rettenetesen félt. Átélte mindazt, amit az ember a leselkedő veszély közelségében érez, mikor még nem szokta meg, és állandóan rágondol. Másfél kilométer mélyen a föld színe alatt silány vigasz volt számára a mennyezetet tartó vasgerenda, az ölnyi támasztócölöpök és a sápadt fénysugár. Járás közben gyakran pillantott a folyosó falára vagy a plafonra, s ha úgy rémlett, hogy a mennyezet megingott, visszahőkölt. Néha már-már felkiáltott a rémülettől, de az utolsó pillanatban azért mégis összeszedte magát. Ilyenkor hátrafordult, és megnyugodva látta, hogy társa békésen kezeli a vontatót a lejtő tetején. Félelmét ő maga gyávaságnak hitte, pedig nem volt az. Önszántából vállalta ezt a veszélyt, de nem önmagáért. Amit érzett, csupán természetes félelem volt, ami minden emberben jelentkezik hasonló helyzetben, tekintet nőikül arra, hogy bevallja-e vagy sem. A kocsik elérték a lejtő alját, és nyikorogva megálltak a következő vontatónál. Itt rövid vízszintes szakasz következett, amelyről újabb lejtő indult, majd megint egy vízszintes szakasz, s ez így váltakozott egészen a tárnákig. Tóni a lámpájával jelt adott a társának, hogy a kocsik megérkeztek, aztán a rövid szerelvényt átkapcsolta a következő vontatóra. Az odaérkező Miro, aki mellé Tónit beosztották, egy széndarabbal faéket vert a vontató horga mellé, bebiztosítva a kocsikat, hogy eresztés közben el ne szabadulhassanak. A következő lejtőig vállal nyomták a csilléket. Mikor az első csille rábillent a lejtőre, maga után húzta a másik hármat is. A kötél ismét kifeszült, s a szerelvény döcögve továbbindult. Még a lejtő feléig sem értek, mikor a tárnák felől tompa puffanásokat hallottak. Kisvártatva sűrű füstgomolyag jelent meg a folyosóban, és gyorsan húzódott felfelé. Tóni hallotta, amint Miro átkattintja a húzató fékjét, ő pedig egy hasábfát tett az első csille kereke alá. A füst már egészen közel ért hozzájuk, érezni lehetett a robbanóanyag émelyítő szagát. — Várhattak volna legalább egy félórát ezzel a lövéssel — mondta Miro, s leült Tóni mellé a fal tövébe. — Mire elhúzódik a füst, már lent is lehettünk volna a tárnánál. A vörösesbarna, tömény füst először a csilléket takarta el a szemük elől, aztán körülölelte őket is. Pár pillanat múlva már semmit sem láttak egymás lámpájának izzószálán kívül. Miro valamit kérdezett Tónitől, de az már nem bírt felelni a heves köhögéstől. A sűrű füsttől könnyezni kezdett, s a szájában fokozódott a nyálképződés. Azt hitte, nyomban megfullad. Miro akaratlanul is elmosolyodott. Eszébe jutott, mikor az első napon ő fuldoklott így a füsttől. Elővette a zsebkendőjét, az egyik vízcsorgás alatt megnedvesítette, és Tóni szájára nyomta. — Ezen át szívd — mondta neki. Tóni az orrát is betakarta a zsebkendővel. Aprókat lélegezve lassanként megnyugodott. tűzkerefztíég
