Irodalmi Szemle, 1970
1970/8 - Egri Viktor: Messze a virradat
— Igen, őrült — felelte elkínzottan és olyan leverten, hogy bánni kezdtem keménységemet. — Mit tegyek — folytatta —, nem tudom meggyőzni, hogy beteg a képzelete, és rémek ellen hadakozik. — Miféle rémek ellen? — Attól reszket, ha gyereked lesz tőlem, azt a gyereket, az ő egyetlen unokáját veled együtt elpusztíthatják. És ettől akar engem megkímélni. Képtelen, őrült agyrém! Almomban se sejtettem, hogy az a méreg úgy belemarja magát ennek a zenerajongó és művelt, de bolond asszonynak a leikébe, öreg barátnőm, Klára jutott az eszembe. Mennyire más forrásból fakadtak az ő félelmei, szorongásos rémlátásai. A vérebek, a gyilkoló orvos, a szörnyű kísérletek...! — Azt mondtad nekem egyszer, hogy nem hiszi el Auschwitzot, az emberirtást... Te hazudtad ezt nekem, vagy ő hazudott? — Nem tudom már, mit higgyek és mit ne... Öreg és beteg. Meg vannak számlálva a napjai. Maholnap meghal... Légy türelemmel, Magdi! Felháborított, hogy olyan nagybetegnek hazudja az anyját, s így rimánkodik, határtalan gyengeségében megint türelemre int. — Nem akarom a boldogságomat egy ember halálával összekötni, legkevésbé az anyádéval, bár nem hiszem, hogy a házasságunkba belehalna — mondtam elkeseredve. — Választanod kell kettőnk közt: vagy ő, vagy én! — Kegyetlen vagy, Magdi! — jajdult fel. — Kevésbé kegyetlen, mint ő... — Nem tudok rólad lemondani! — Akkor még ma beszélsz vele. Térdre esett előttem, két karjával belém kapaszkodott. — Ha elhagysz, akkor én... Ö, hogy gyűlölöm! El tudnám pusztítani! Mintha eszét veszítette volna, úgy jajdult fel. Egyszerre méreggé vált benne minden: a szeretete, határtalan anyaimádata emésztő, égő gyűlöletbe omlott. Lemondtam a csehországi állásról, és ez volt az újabb hiba. Hiszen ha elmegyek, nem lett volna ereje elkövetni azt a szörnyűséget, az a régi, határtalan szeretet felülkerekedett volna frissen fakadt gyűlöletén! Eljött a nyár, és nem utaztunk el együttt. Azt akartam, hogy magára maradjon, a nyári szünet alatt készüljön fel: engem elveszít, ha az anyja mellett dönt. Romániába utazott, és színes képeslapokat küldött, néhány sorral csak: mintha lázas, gyógyíthatatlan beteg írta volna őket. Amikor visszajött, és először találkoztunk, szinte árnyéka volt önmagának. A szívem, az én könnyen hívő ostoba szívem sajnálattal telt meg: mégis az életem egyetlen szerelme, s ebben a szörnyű esettségében százszorosán mélyebben éreztem, hogy a sorsom oda van kötve hozzá a szerelem gyötrelmes, széttéphetetlen kötelékével. A születésnapom volt, és könyörgésére eljöttem hozzá. Az édesanyja a hét elején Bécsbe utazott a húgához, és Aurél csak másnap reggelre várta vissza. — Döntöttem, Magdi! — mondta bocsánatkérő, félszeg mosollyal. — Ne hidd, hogy érzelgős, őrült bolond vagyok. Nagyon józanul és reálisan szembenéztem a tényekkel. Nem tudlak elveszteni benneteket, sem téged, sem őt... Nincs más utam: megölöm magam! Dermedten meredtem rá, s egy pillanatig felrémlett bennem, hogy komédiázik, felkészült erre a játékra, így akar megingatni, rávenni arra: folytassuk az életet ott, ahol abbahagytuk. De az esettsége, a keze remegése, egész testi megtörtsége elárulta, hogy ez nem komédia, hanem előjátéka a tragédiának, amelyet akaratlanul én idéztem elő azzal, hogy beléptem az életébe, és érző szívű, szerelmes férfivá tettem. Aurél látta megrendülésemet, a kezem után kapott, és csókokkal borította el. — Nem akarhatod, hogy megöljem az anyámat... Nem akarok a gyilkosa lenni...! Nincs más lehetőségem! — Verd ki a fejedből, Aurél! Nem tehetsz ilyen őrültséget! — Nem vagyok őrült — védekezett. — Romániában nem volt más gondolatom, csak az, hogy meg kell halnom... Nem vagyok vallásos, a természet erőiben hiszek, az
