Irodalmi Szemle, 1970
1970/8 - Egri Viktor: Messze a virradat
anyag örök változásában, ahogy Shaw tüdőbeteg festője hitt a művészetben, Michelan- gelóban... Gyere velem, Magdi! Megváltanál engem, magadat is, hiszen érzem, minden idegszálammal érzem, hogy hozzám tartozol, te sem tudnál nélkülem élni. Igaza volt. Szerettem őt, még mindig szerettem, de nem tűrhetem, hogy elpusztuljon, és a halálvágya magával ragadjon, megfosszon a józan akaratomtól. Kitette az asztalra a gyógyszeres dobozokat. — Kettéosztottam az adagokat... Elalszol te is, és békességünk lesz, örök békességünk. Ha vele mennék, egyszerre véget érne az én fekete, sivatagos utam is. És egyszerre megszűnne a vád is, hogy gyűlöletében miattam emelné kezét az anyjára. Nem találok semmi józan magyarázatot arra, hogy nem ütöttem ki kezéből a poharat, amikor azokat a szörnyű pilulákat szedni kezdte. Hirtelen béna lettem, talán őrült is, hogy tűrtem, és csak néztem, hogyan készül a halálával megbüntetni az anyját és engem is... De miért...? Ártatlan vagyok, semmi közöm a mániás anyjához, aki kettőnk közé állt, és most megöli a fiát! Pattanásig feszült, fájó agyamon átvillant a gondolat: mi értelme, hogy itt maradjak egyedül... kiszolgáltatva a vádnak, hogy tönkretettem őt...! Vagy ő tett tönkre engem...? Nem tudom magának megmagyarázni, doktor úr, miért gyöngültem el hirtelen, és miért nyúltam én is a doboz után. Nem voltam az eszemnél, nem voltam ura a kezemnek, a gondolataim összekuszálódtak... Már nem is voltak gondolatok, csak foszlányok az ébrenlét és a nirvána között, amelyben megszűnt minden realitás, csak alaktalan homály maradt, amelyben elveszett, megsemmisült az akaratnak legparányibb szikrája is. Aztán túl voltam rajta. A kábulatom mélyebb lett, s ez jő volt, eltűnt körülöttem a szoba bútora, tűzpiros és lila lángokban égő virágokkal borított rétre ragadott ki valami ismeretlen, jótékony erő, az álom fátylai hulltak rám és beborítottak, zuhantam lefelé, de ebben a zuhanásban nem volt semmi fájó — míg egy különös, hörgésszerű hang nem térített magamhoz. Egy pillanat után — vagy percek, órák teltek el! — feleszméltem. Aurél puhán fogta a kezemet, s most megrándult a keze, éles keménységgel belém markolt... Hörög, nincs az eszméletén. Abban a ködben és félájulatban... nem tudom már, hogyan történt, volt-e még erőm, s a telefon kagylója után nyúltam... vagy más tette volna...? De nekem kellett lennem, hiszen a hívás után még volt annyi erőm, hogy az előszoba ajtajáig botorkáljak és kinyissam: a mentők ne törjék fel, hogy bejöhessenek! Nincs már mit mondanom, doktor úr, csak azt még, hogy Aurél levélben akart elbt- csúzni az anyjától. Iszonyú levelet akart írni, minden sorában őt, egyedül őt átkozva a haláláért. Lebeszéltem, hogy megírja a levelet. Hiszen szerette, egész életével csüngött rajta, imádta... megölné vele. Hadd higgye, hogy véletlen baleset áldozata lett, a kelleténél többet szedett az altatókból. Nehéz éjszakám volt, doktor úr! Ólomlábon jött a virradat... Kitapintottam már az érverésemet: tiszta és erős. A homlokomon sem érzem már azt a szorongató, gyilkos abroncsot... ne, ne is mondja ki: olvasom az arcán! Aurélt nem láthatom többé...! Szeretnék egyszer az anyja szemébe nézni, azokba a violaszín, hideg szemekbe. Vajon összecsuklott-e a fia ravatalánál? Vajon tudja-e, mit tett velünk...? Kemény és erős asszony, a szíve nem szakad bele...! Mit mond, kedves Anna nővér...? Ma éjszaka itt járt az anyám...? Ma éjszaka itt járt az anyám...? Hát beengedték hozzám éjnek idején? Ha netán örökre elaludnék, hogy még életben lásson...? Miért nem ébresztettek fel...? Értem, drága Anna nővér. Türelmes leszek, várni fogom. De ő ne tudja meg, hogy az életem csak egy hajszálon függött, és az a hajszál nem szakadt el...
