Irodalmi Szemle, 1970
1970/8 - Egri Viktor: Messze a virradat
— Miért volna „zsidó“ ez az elragadó romantikus zene? — Mert semmi eredeti nincs benne. Beethoven és Schubert másolása. Nem mondom, a formát megtanulta, de azontúl édeskés és parfümös. Rám úgy hat, mint egy túl- ékszerezett parvenü dáma. — A Szentivánéji álom muzsikája is édeskés és parvenü? — kérdeztem némi gúnynyal és daccal is. — Magát nem bántotta, Tekla néni, hogy Hitler kipenderítette a színházból, és új zenét Íratott a színjátékhoz? — Miért bántott volna, szívem...? Később majd megérted te is, hogy ez a pacsuli muzsika nem illik Shakespeare kemény zsenijéhez. Habcsók és ánizslikőr sem illik a fácánpecsenyéhez. Nem, én sem akkor, sem később nem akartam megérteni, hogy a Skót-szimfónia édeskés utánzat, pacsuli és parvenü csak azért, mert a szerzője zsidó. Ma sajnálom, hogy nem szálltam perbe Tekla nénivel akkor, s nem vágtam egyenesen a szemébe, hogy elfogult, hogy még igen elevenen, kísértetiesen él benne a múlt. Amikor ezt másnap Aurél előtt szóvá tettem, kissé ingerült lett. — Ne bántsd az anyámat, Magdi. Vannak bizonyos nézetek, amelyek ellen hiába hadakozol. — De nem élhet valaki örökké egy téves hitben, Aurél... Be kell látnod, hogy a múlt, ha békén hagyjuk, nem múlik el. Az anyád sem élhet örökké a múltban. Ki kell ragadnod belőle. Tenned kell ellene valamit. — Hetven esztendős. Nem lehet már megváltoztatni, más nézetekre bírni. — Talán meg sem próbáltad. — Hagyjuk ezt a témát, Magdi! — De miért hagyjuk...? Talán mert ez így kényelmesebb — fakadtam ki türelmetlenül. — Nem kényelmesebb! Sőt, gondot okoz nekem — csitítgatott. — Auschwitzot, a fajirtást hazugságnak tartja, akár a vérvádat és az egyéb középkori bűnöket... Ilyen szörnyűségekkel a német nép, Beethoven és Goethe népe nem mocskolhatta be magát ... Merő kitalálás, zsidó propaganda, hogy megalázzák, gúzsba kössék a német népet... Kezdjem el a magyarázgatást, hogy hamis a gondolatvilága, nyissa ki végre a szemét! — Mindennap, minden percben ezt kellene tenned. Hiszen ezek az ő maradi nézetei árthatnak neked. Egyszer az állásodba kerülhetnek! — Nagyon önző volnék, ha erre figyelmeztetném! — Micsoda önzésről beszélsz! Az anyád az önző, hogy nincs rád tekintettel, nem gondol a jövődre ... És te tűröd ezt a komisz zsarnokságot, ahelyett, hogy a sarkadra állnál! — Ne heveskedj, Magdi! Elfelejted, hogy beteg asszony, nem él már sokáig. Nem keseríthetem meg az öregségét. Megbocsáthatatlanul felelőtlen és gyámoltalan volt ebben a majomszeretetében. De voltak pillanatok, amikor azt hittem, hogy az anyja maradi nézeteit természetesnek tartja; fiatal korában az ő lelkét is megmérgezték, s ennek a méregnek, a barna mételynek cseppjei még az ereiben keringenek, benne élnek a vérében, befészkelték magukat az agya sejtjeibe — ezért nem hadakozik az anyjával. Nem volt semmi alapom, kézzelfogható okom, hogy ilyet higgyek, de elképzelhetetlen, csaknem fantasztikusan hihetetlen volt a helyzet: önkéntelen fordult meg bennem ez a gondolat. Ártatlan volt a szerelemben is, szegény Aurél, talán ugyanolyan tapasztalatlan, mint én. Csak később, a téli szünidőben, amikor együtt utaztunk fel a Tátrába, és házastársaként tünteti fel a szálloda vendégkönyvében, akkor éreztem először a szerelme forróságát, erős és egészséges férfiasságát, amely eddig elfojtódott benne. Az utolsó vizsgám, a disszertációm is jelesre sikerült, és kezembe kaptam a diplomámat. Gyakornok, majd tanársegéd lettem a főiskolán. Semmiféle anyagi támogatásra nem szorultam többé. Lényegesen jobban dotált gyári állást kínáltak fel, Aurél ellenezte, hogy elfogadjam. Az anyagiak dolgában példát vehettem tőle. Pszichofiziológlai és pszichofarmakológiai kutatásai széles körben ismertek voltak; gazdag szakmai tudá
