Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - Egri Viktor: Messze a virradat

Reggelre kitisztult a fejem — alighanem azon az éjszakán estem át a krízisen —, és ahogy körülpillantottam, megláttam, hogy a szomszédom is ébren van. Az éjjeli- szekrényén kis virágcsokor és egy doboz bonbon állt.

— A férje járt itt tegnap? — kérdeztem.

— Ö ... a gazember! — fakadt ki az asszony.

Megdöbbentett a fogak közt szűrt szitok, a gyűlölettől parázsló szem.

— Miért mond ilyet?!... A szegfűket bizonyára ő hozta magának.

— Ö hozta... Kedveskedik, nyájas, most csupa méz. De Innen a szeretőjéhez szaladt, hogy elújságolja: dögrováson vagyok, három hónap nem sok, és megszabadulnak tőlem.

Sírva fakadt keservében, s én a magam nagy bajában és gyengeségében nem tudtam vigasztalni. Nem volt annyi erőm, hogy a lelkére beszéljek: verje ki a fejéből ezeket a sötét gondolatokat.

De a szomszédomnak már az is jólesett, hogy hallgatója akadt. Nem elég, hogy rákos daganat nőtt a mellén, azzal a tudattal pusztul el, hogy ez a virággal, édességgel kedveskedő gazember alig várja a halálát. Boldog lesz a napja, amikor őt temetőbe viszik. Már a házasságuk első esztendejében megcsalta, a házastársi hűséget egy pillanatig sem tartotta erkölcsi parancsnak.

— Valahányszor fél éjszakára elmaradt — folytatta panaszát —, vagy különmuka ürügyén csak reggelre vetődött haza, még kedvesebb lett. Az ajándékaiból, hízelgő szavaiból tudtam mindig, hogy új szeretőre akadt. Sokszor gondoltam, okosabb lesz, ha elválunk. Nem illünk egymáshoz, ő mindig friss, kicsattanó egészségű, én tíz esztendővel vagyok idősebb, a napi robot után fárasztott a mohósága... Csak a gyerek miatt nem adtam be a válókeresetet. De tavaly az egyetlen fiam baleset áldozata lett. Motorkerékpárjával beleszaladt egy tehergépkocsiba. Bár én haltam volna meg helyette ...! Akkor kezdődött a bajom, ami most a sírba visz.

Mit feleljek? Viszonozzam a bizalmát azzal, hogy most én teregetem ki előtte a szerencsétlenségemet? Nincs hozzá erőm, nem is lesz mindaddig, míg meg nem tudom, hogy Aurél életben maradt.

A szolgálatos nővér behozta a reggelit, és megkérdezte, van-e valami kívánságunk. A szomszédom papirost meg ceruzát kért. Vajon kinek akart írni, üzenni? Legazembe- rezett, virággal kedveskedő svihák férjének, aki a halálát várja? Megbocsátó sorokat talán, mert a szerencsétlen házasságában akadt néhány boldog nap is, s most azokba kapaszkodik, belőlük akar erőt meríteni...? Vagy dühödt kifakadást, átkokat az elrontott életért...? Ennek a nehéz sorsú, megpróbált asszonynak is tudnia kell, hogy a rossz, ha minduntalan hánytorgatjuk, ellenünk fordul, az életünket még keserűbbé teszi!

Nekem nem volt kívánságom. Az egyetlen, ami lenne, azt ez a fiatal, tapasztalatlan teremtés nem teljesítheti. Majd a doktornak elmondom a vizitnél.

— Ö hogy van? — pillantottam a doktorra könyörögve, amikor a pulzusomat megfogta, és elégedett tekintetén láttam, hogy testi állapotom már nem aggasztja. De ha belém nézne, ha röntgenszeme volna, visszaborzadna a bennem levő kusza, reménytelen feketeségtől.

— Jól van — bólintott.

— Mikor engednek hozzá?

— Nem szabad türelmetlenkednie.

— Mikor?

— Majd ha ő is erőre kap.

— Holnap?

— Most még nem mondhatom biztosan... de nem tart már sokáig — biztatott.

A szeme hideg maradt, nem is nézett rám, hogy a tekintetéből ki ne olvassam: hazudik, eltitkolja az igazat. Anna nővér sem őszinte hozzám. Összeesküdtek ellenem, tudják, hogy még gyenge vagyok, nincs annyi erőm, hogy ledobjam magamról a takarót, és kirohanjak ... oda hozzá, az ágyához.

Orvosságot és erősítő vitaminos injekciót kaptam. Aludnom kellett volna egy-két órát, de az álom elkerült. A szomszédom is ébren maradt, talán a megírásra váró levél foglalkoztatja, engem pedig az örök kétség és gyötrelem, ami azóta nem múlt el, hogy ájult állapotomból, a félhalálból eszméletre térítettek.