Irodalmi Szemle, 1970

1970/8 - Egri Viktor: Messze a virradat

— Miért nem alszik, lelkem? Ilyenkor délelőtt jó egy kicsit aludni — hallottam a szomszédom suttogását.

— Kábult a fejem, nem enged elaludni.

— Nem szabad annyit töprengenie ... Látom az arcán, mennyire kínozza magát... Ha én olyan fiatal volnék...! Üristen, miért akarta eldobni magától az életet? Mi baja volt, lelkem? Mi kergette a halálba...? Aki ilyen fiatal, foggal és körömmel védje az életét, kapaszkodjék belé... Én láttam az én összeroncsolt, szerencsétlen fiamat a koporsójában... Olyan védtelen, olyan kicsi lett a halálában, pedig milyen erős volt, milyen szép...! Ha tudta volna, milyen a vég, sohase ült volna arra az átkozott kerékre ... A halálhoz csak az öregeknek, a kiégetteknek, a megcsaltaknak van joguk, akiknek már semmi reményük nincs.

Hallgattam, képtelen voltam akár egy szót is szólni, és ő — már nem sürgetőn, csak mintha magában beszélne — egyre ismételgette:

— Miért tette, lelkem? Miért?

Miért? Miért?

Aurél azon a tavaszon nem vitt az anyjához, amikor visszajött Jáchymovból. Ogy véltem, csak könnyelmű Ígéret volt, amit nem szabad komolyan vennem. A nyári hónapokban egy cseh üveggyárban dolgoztam; Aurél szerezte nekem ezt a nyári keresetet, kiegészíthettem vele az ösztöndíjat s a Kassán mérnökösködő fivérem havi pénzsegélyét.

Ősszel, az új szemeszter kezdetén Aurél nagy örömmel fogadott, és egy hangversenybérletet nyújtott felém. Nem akartam elfogadni.

— Az anyám nagyon örült, hogy felfedeztem egy új zenerajongót — mondta nógatva.

Az első koncerten már nem kerülhettem el, hogy bemutasson neki. Kiliánné olyan

volt, amilyennek magamban elképzeltem: gerincbántalma ellenére is egyenes tartású és karcsú; az arcán sem látszottak meg az évek, nem kendőzte magát, a bőre csodálatosan friss volt, gyöngyházfényű, mint egy fiatal lányé. Csak a keze volt más, mint Aurélé: férfiasan kemény, izmos és erős ujjú, alighanem a zongorajátéktól.

Egy kicsit magasabb volt, minť én, lehajolt hozzám, és megölelt. Zavarba hozott a csókjával, és azzal is, hogy bizalma jeléül mindjárt tegezett, és felszólított, hogy Tekla néninek hívjam.

Aurél másnap ragyogó arccal adta tudtomra, mennyire megtetszettem az anyjának. Nem kis dolog, hiszen eddig egyetlen lányismerőséért sem rajongott.

— Pórázon tartja magát, ugye? — támadt kötekedő kedvem.

Aurél nevetett:

— Pórázon nem, de kordában igen.

Nem tudnám pontosan megmagyarázni, miért éreztem már akkor furcsának ezt a függőséget Aurél és az anyja között. Annak tulajdonítottam, hogy elkényeztetett egyetlenke, Aurél azért ilyen anyás, a köldökzsinór mintha láthatatlanul köztük maradt volna, hogy negyven évével agglegény maradt az anyaimádatában.

A vizsgák után egy délután a laborban félrevont.

— Említettem a rektornak, hogy szeretném magam mellé venni demonstrátornak... Az előmenetele feljogosított, hogy magát válasszam. A javára szól az is, hogy félárva, s édesapja a fasizmus áldozata.

— Honnan tudja? Sohasem beszéltem magának az apámról.

— Az irataiból tudom. Átnéztem őket, ha netán valami kifogása lett volna a rektor- fiák, hogy le tudjam szerelni... De nem volt szükség rá, a döntést rám bízta ... Mi a maga véleménye, Magdi?

— Én csak köszönettel tartozom magának.

— Sohase köszönje... Tulajdonképpen önző vagyok. Azért teszem, hogy jobban magamhoz kössem.

Nem feleltem. Az őszintesége meglepett és lefegyverzett.

— Az édesanyja katolikus, ugye? És maga is, meg a fivére?

— Az... de miért kérdezi? — néztem rá csodálkozva.

— Mert nem megy a fejembe, miért nem tért ki az édesapja, amikor megnősült. A világ legtermészetesebb dolga lett volna.