Irodalmi Szemle, 1970
1970/8 - Szjomin, Vitalij: A Donon fölfelé
ha a tarló szélét már dér borítaná, lejjebb rét zöldül, a háttérben hegy magasodik fehérlő mészkőfejtőkkel. E szembeszökő fehér foltok pompás látványt nyújtanak! Csak nézi, nézi az ember — s nem tudja, kréta-e vagy hó, amit lát. De legyen bár akár kréta, akár hó, a ragyogó fehérség felől áradó hűvösség is, fény Is kellemes. S ezzel a fehérséggel egyszerre csak egybeolvad a túlsó part fehér homokcsíkja, a halvány- sárga iszap a kanyaron túl s a kvarcosan csillogó homokszőnyeg a talpunk alatt. Ám ekkor kijövök a vízből, átadom a bográcsot az ügyeletesnek, leülök a homokra, és lassacskán kifűzöm a sportcipőmet, melyet egyetlen nap alatt teljesen kifehérített a napfény, a víz meg a homok, s aztán csak bámulok, bámulok magam elé, mert épp ebben a percben válik világossá számomra, mért is indultunk el erre a túrára, mért eveztünk egész nap annyit, hogy kicsattogzott és ég a tenyerünk, alsó ajkunk pedig felduzzadt és megrepedezett, mért kenjük majd be magunkat egy fél óra múlva szúnyogkenőccsel, s fogjuk ütni-verni a szürke, mihaszna, éhes kis szárnyasokat, melyek zizegővé és csípőssé teszik a levegőt. Igen — felszabadultságot érzek ebben a percben, a felszabadultság öröme ömlik szét bennem: befejeztük a napi túrát. S a folyó egyre lassabban folyik, míg végül egészen megáll, s csak annyi látható, hogy a túlsó partnál emelkedni kezd a tükre, melyet apró pelyhecskékkel hintett tele a szél. A folyókönyökben kigyullad a bója jelzőlámpája, esti szürkületben nehezen vehető észre a fényforrás, ha nem verődnek vissza a sugarai, s a bójának nincs még tükörképe a vízben; így csak magát a bóját látni. Az Alsó-Don mintegy háromszáz kilométeres szakaszán nagy fémbóják jelzik a hajóutat, itt pedig csak egy kis — a helyi ács által összeütött — deszkapiramis áll, s ráadásul olyan kicsi, amilyet csak kis folyókon lát az ember. Ma van a táborozás tizenötödik napja, s ebből az alkalomból inni is készül a társaság. Ez már eddig az ötödik vagy hatodik ilyen „alkalom“, ám nekem, absztinens- nek, az ilyen napok nagyon Is kapóra jönnek. A vodkázni készülők, a közelgő ivászat előlegezett mámorától felizgulva, egyszerre beszédesekké és elnézőkké válnak, komoly elhatározással készítik a vacsorát: krumplit hámoznak, felnyitják az ilyen „alkalmakra“ tartogatott legfinomabb konzerveket. Már — anélkül, hogy segítettem volna nekik — összehordtak egy csomó fát az erdőből, és tábortüzet raktak. A napos sportcipős lába alatt csak úgy ropog a szárazfa, a tűz olyan lánggal ég, hogy már a kecskeláb keresztfája is meggyulladt, amelyen a bogrács és a teafőző függ. A nadrágon és a gyapjúmellényen keresztül is úgy érzem, mintha napégette bőrömet most is a nap heves tüze perzselné, így ki kell húzódnom a tábortűz hő- és fényköréből. Itt sötétség és csend ölel körül, a halántékom táján szúnyog zümmög; hallom, hogyan bugyborékol a víz. Váratlanul egy ingerült, parancsoló hang formed ránk a sötétből: — Hát maguk mit csinálnak itt?! Észre se vettem, mikor bukkant elő ez az öregember (mert ez az öreg mordult ránk a sötétből) az öböl szirtjel mögül, alacsony oldalú, lapos fenekű csónakján. Felöltoz- ködve evezett, nadrág, ing meg ujjas volt rajta. Könnyedén, de nagy lökésekkel hajtott, ladikja gyorsan siklott a vízen, szemben a folyással, s ez részben meg is felelt az öreg parancsoló, megvető hangjának. Lehetséges, hogy ő a folyamőr, s mi közvetlenül a sátrak bejárata előtt raktunk tüzet. Az öreg megállt a mi csónakunkkal egy vonalban, egyensúlyozva az evezővel, hogy vissza ne vesse az ár, de azután, mintha engedne a folyó sodrának, ladikjával oda- farolt a csónakunkhoz, s vagy egy percig vizsgálgatta, mi van benne, megbámulta a parafa mentőöveinket a konzervdobozok alatt, a hosszú nyelű evezőinket, hátizsákjainkat, az ivóvizes kishordót és a vadonatúj horgonykötelet. — Itt fogják tölteni az éjszakát? — kérdezte. Minthogy a ladik a csónakunk mellett állt, jól látszott, hogy a csónak mennyivel nagyobb és összetettebb az öreg rozoga, lapos fenekű ladikjánál. — A Donon rengeteg táborhely van, magukat mégis Ide hozta a szél! A legidősebb és legjóakaratúbb társunk így válaszolt az öregnek: — És maga emelőhálót akar felállítani? Nyugodtan felállíthatja. Van itt hely bőven. Mi egyébként is korán reggel továbbindulunk. — Milyen korán? — Ügy hét körül.
