Irodalmi Szemle, 1970
1970/8 - Szjomin, Vitalij: A Donon fölfelé
— No, milyen a víz? S ő ismét csak azt kiáltja: — Nagyszerű! A következő, aki nem olyan bátor, mint az első volt, már csobbanás nélkül ereszkedik bele a vízbe, és úszni kezd, igyekezve mennél hamarébb túltenni magát az első fogvacogáson, az első hideg borzongáson, ám a hideg végigfut egész fáradt testén, melynek melege mintha semmilyen belső ellenállást sem tanúsítana. Csak miután sikerült kissé felmelegednie, kiegyenlíteni teste és a víz hőfokát, tekint rendesebben körül, most már nem rugdalózik és csapkod tovább — mint egy bódult egér — a vízben, hanem kihasználva az örvény erejét, úszni kezd az első után; fölfelé — amerre az örvény viszi, majd befelé — meglovagolva a folyó árját. Akik a parton maradtak, bekiabálnak neki: — Hát hogy úszol te?! Te csak viteted magad az árral! Amikor már nem didereg annyira, azt válaszolja: — A folyó az oka. Rossz irányban folyik! A többiek, akik a parton maradtak, valamennyien elszalasztották a percet, amikor még bemehettek volna a vízbe. Testük időközben annyira lehűlt, hogy a fürdés puszta gondolata is lehetetlennek látszik. A kis öblöt magas partba vájta a víz, a partot mindkét oldalról magas fasorok szegélyezik, s bár a nap még nem szállt le, az öbölre már mélyen benyúló, gyorsan hűvösödő árnyék ereszkedett. A homok árnyékban szinte pillanatok alatt lehűl, a meleg éppoly hamar keresztülfut rajta, mint a víz. Most már egyedül csak a víz őrzi a nap melegét, ám ez már nem az igazi, ez már csak afféle nedves és borzongató melegség; azok, akik a parton maradtak és elszalasztották a percet, amikor még beugorhattak volna a vízbe és úszhattak volna egy jót, kezdenek öltözködni: felveszik a nadrágjukat, magukra húzzák a szvetterüket, száraz zokni után kotorásznak hátizsákjukban — egyszóval alaposan készülődnek az estére és az éjszakára, míg a fürdőzők semmi jelét sem adják annak, hogy ki szándékoznak jönni a vízből. Később mindnyájan együtt vagyunk: a melegen öltözöttek, akik tehát meg se füröd- tek, akiknek majd szétpattan a fejük a magas vérnyomástól, s a nappali rekkenő hőségtől cseng a fülük, meg azok is, akik megfürödvén, kimásztak a vízből, de a világért sem hajlandók felöltözködni, hanem úszónadrágban járkálnak mezítláb a homokon, és minduntalan végig-végigsétálnak a part szélén, hogy újra és újra hallhassák a víz csendes susogását, hogy érezhessék a folyó lágy, meleg leheletét. — Add ide a bográcsot, megyek vízért — mondom az ügyeletesnek, aki evezőscipőben — mert fél, hogy bevizezi a lábát — bemászik a csónakba, hogy a csónak farán állva merítse meg a bográcsot. Kiveszem a kezéből, és mélyen begázolok a folyóba, olyan helyet keresek, ahol tisztább a víz, kimosom a bográcsot, hiszen egész nap megtapadt zsíros homokkal, néhány lépést teszek oldalt, szemben a folyással, és csak aztán merítem tele a bográcsot vízzel. A lábamnak kellemes a víz melege, a hátamon és a mellemen azonban egyenletes hűvös nyomást érzek, de a dörzsöléstől égő bőröm alatt a meleg is ott bizsereg bennem egyenletesen szétömölve. A nap hevétől felizzott testem lehűlt, de a fürdéstől, a víztől felélénkülve most már maga kezd hőt termelni önmaga számára. A víztükör szürkén csillog, a levelek lassan szintén megfakulnak, elvesztik vakító ragyogásukat, de a víz kristályosán tiszta marad, sőt egyre áttetszőbbé válik. A nap látható és láthatatlan sugárcsóvái, melyek egész nap lidérces nyomásként nehezedtek fáradt szem- bogarunkra, szertefoszlottak, feloldódtak a hideg levegőben, a levegő megtisztult, tisztára mosta az aláereszkedő nedvesség, a folyó elvált a partoktól, az égbolttól, minden pici ár önállóan fut a maga útján, most már világosan láthatók külön-külön az örvények, a zátonyok, a bóják közt kijelölt útvonalak. Az égbolt szintén elvált a víztől. A nap még nem ment le egészen, de az alkonyat is mind hűvösebb lesz, a meleg a láthatáron túlra szökik tőle; a felhők is egyre sötétebbekké válnak a zeniten, egészen lehűlnek, de nem mozdulnak a helyükről. Az erdőre szürke lepel borult, a zöld színárnyalatok mintha elmosódtak volna, ezzel szemben felélénkültek a föld színei, amelyek az erős napfényben szinte teljesen láthatatlanok voltak. Ami nem vakítóan tündöklő, annak épp ilyentájt, alkonyatkor kell kigyúlnia és világítania. A folyó túlsó partján sárgállón ragyog fel a learatott gabonaföld széles sávja, ám úgy rémlik, mint
