Irodalmi Szemle, 1970
1970/7 - FIGYELŐ - Kmeczkó Mihály: A soha-el-nem-utazás előestéjén (Fernando Pessoa: Ez az ősi szorongás, Európa Könyvkiadó, Budapest)
a lét; Fiú — a lázadás, a dialektika; Szentlélek — a szellem, a tudat.) Az angyalok és ördögök — az emberben lakozó Jó és Rossz megszemélyesítői — is a hasadás termékei. A görög-római mitológiában a Faun, Kentaur stb... A mesemondóban (és -hallgatóban) is mindig két személyiség van Jelen: a mesélő (hallgató) és a mese hőse... Saint-John Perse, a Nobel-díjas francia költő erélyesen tiltakozott az ellen, hogy két személyiségét — a költőt és a diplomatát — összefüggésbe hozzák (összeházasítsák). Az Oj Szó nem régen adott hírt egy érsekújvári vasutasról, aki napközben példás munkás, szelíd családapa és békeszerető ember volt — éjjel meg rabolt, fosztogatott és erőszakot követett el védtelen nőkön... Hová lett a klasszikusok eszményi, „gerinces embere“?... Mintha a Biblia nézőpontja lenne korszerűbb, így stilizálva: az ember — személyiségek halmaza... Az érsekújvári vasutas esete azt példázza, hogy a tudathasadásban a személyiség felbomlik. Pessoa viszont azt bizonyítja életművével, hogy a tudathasadásban a személyiség nem felbomlik — nem is osztódik —, hanem megsokszorozódik, így válik teljessé, s szabadulnak fel benne a lappangó — már-már deformáló hatású — energiák...: „Ahogy megszülettem, / bezártak magamba, / de én menekültem. /.../ Egynek lenni: börtön, / én, az: senki .sem“ — írja Pessoa Szökevény vagyok című versében. S az életről így vall: „Az alvás és álom, / én s önmagam között, /.../ egy folyó hömpölyög. /.../ Itt jár, míg elmélázok;, / s volt-nincs, ha ocsúdok.“ (Az alvás és álom) „Lét és gondolat közében / éreztem az életet, / mint egy folyót, mely áll medrében“ (Tudod-e, ki vagyok) „Lenni mindig egyre másnak, /.../ Nem lenni a magadé se! /.../ Utazás — csak így utazni.“ (Utazni) Valóban így indul utazásra Pessoa utolsó versében, az Erósz és Pszüché címűben. S mikor az „utazás“ végén rátalál arra, akit keresett, benne önmagát fedezi fel...! Eddig azt vallottuk: önmagunkat kéressük másokban is. S éppen itt válik többletté Pessoa „utazása", hogy végtére önmagunkban is mindig másokra találunk... S így jut el Pessoa a végső felismerésig (s annak megfogalmazásáig): „Megsokszoroztam magam, hogy megtudjam, ki vagyok, / hogy megtudjam, ki vagyok, mindennek kellett lennem, /.../ lelkem minden zugában más isten oltára áll..." Alberto Caeiro Pessoa második személyisége; külön életrajzzal, életművel, alkotói módszerrel, stílussal — külön létszemlélettel: „...nem gondolni semmire,... I csak érezni, hogy áramlik át rajtam az élet, mint folyó a medrében, / s odakint, mint egy alvó isten, az óriási csönd.“ (Behúzódom) „Elég lennünk, hogy teljesek legyünk." (Mindennapos felfedezésem) „A valóságnak nincs szüksége rám. / Roppant öröm fog el, / ...hogy halálomnak semmi fontossága sincs. 1... / Azt sízeretem, ha minden valódi s minden megszabott; és azért szeretem, mert akkor is az lenne, ha nem szeretném." (Ha már) „Én sohase megyek túl a közvetlen valóságon. / A közvetlen valóságon túl semmi sincs.“ (Éjszaka van) „Azért szeretem a fákat, mert fák, akármit gondolok is.“ (Valaki, aki) „szépséged az én szememben az, hogy létezel, / nagyságod az, hogy rajtam kívül létezel egészen." (Utolsó csillag) „Mihelyt nem látlak, már nem is létezel.“ (Hajó, ki messzi) „Te mindig azért látsz mindent, hogy valami mást láss. /... / Valaminek lenni annyi, mint nem lénni megmagyarázha- tónak se így, se amúgy.“ (Te misztikus) „...a bizonyosság hazugság, ľ Biztosnak lenni annyi, mint nem látni." (A holnaputáni vihar) íme, Alberto Caeiro („Ars poetiká“-ja. Idézetek azokból a versekből, melyek „merő és váratlan ihletből“ születnek, „anélkül, hogy tudnám, vagy szándékomban lenne, hogy írjak“. Pessoa, aki egy személyiségét kevésnek érezte arra, hogy mindent megfogalmazzon, „felszabadította“ magában Alberto Caeirót — aki tiltakozik, minden szentimentális áltatás, illetve bizonyosság ellen... Az atommag tqvább-bonthatóságából logikusan következett a tudat, a személyiség tovább-bonthatósága. Kiderült azonban, hogy a részek (szintén) nem egyneműek. Viszont az is bebizonyosodott, hogy egységet alkotnak. Nem taszítják, hanem vonzzák — kiegészítik egymást. Pessoa és Caeiro „ellentmondásossága“ egységet tükröz: az egyes emberben s a
