Irodalmi Szemle, 1970

1970/7 - Duba Gyula: Az elrabolt taliga

álmukból a környező falvak lakói is, kisereglettek az utcára, a kertek alá, és a nagy zúgás-morajlás irányába kémleltek, voltak, akik távcsővel próbálták figyelemmel kísérni az eseményeket. Hajnal felé nyilvánvaló volt, hogy a taliga megfékezését nem lehet egészen titokban tartani. Az első kíváncsiak már megjelentek a tetthely közvetlen közelében, ott tocsogtak a láp vizében, és a nádasból kukucskáltak elő, néhányan fára másztak, vagy a szövetkezeti szénakazlak telején ásták be magukat. Az előkészítő bizottság a közbiztonság érdekében kénytelen volt lezáratni az utakat, és a színhelyet tágas, de jól záruló rendőrkordonnal vették körül.

A taliga utasai, a keresztespókként rájuk leselkedő veszélyről mit sem sejtve, bizakodva robogtak a főváros felé az éjszakában. Pufajka nagy erővel dolgozott, időnként a demizsonhoz nyúlt, ajkához emelte, kortyolt az italból, s utána szinte ropogtak kezében a karok, rudak és billentyűk. Utasa a bőröndjén ült, és összekuporodva szunyókált. Amikor állomás előtt gördültek el, felriadt, bágyadt karlendítéssel üdvözölte a meredten álló személyzetet, megvárta, amíg csattogva maguk mögött hagyják a sínkereszteződéseket, váltókat, és újra elszunnyadt. Éjfélkor egy liget mellett megálltak pihenni; a csillagok teljes fényben és biztatóan ragyogtak felettük. A kalóz, bőröndjét a feje alá téve elaludt a füvön, az áldozat, azzal a megindokolással, hogy őrködik, ébren maradt. így történt, hogy mire Z.M. felébredt, a demizson üresen, felborulva feküdt a fűben, a segédváltókezelő pedig halálsápadtan ült mellette. Vagyis inkább kuporgott, furcsán meggörbülve nyögött egy fa törzsének támaszkodva, és a bőre szürke volt, mint a neonfények alatt ácsorgó városi utcalányok. Karja tehetetlenül csüngött teste két oldalán, szemében tompa érdektelenség és az élet sivársága felett való bánat árnyéka ült. A közelgő hajnal egyre .szürkébbre festette a világot, a bokrok között fácánkakas kiáltozott, foglyok hívogatták egymást a mezőn, a derengés előre jelezte későbbi vidám színeit. „Most elmegyünk reggelizni“ — jelentette ki Z.M. „Kisüstit, fehér kenyeret, szalonnát és zöldpaprikát...“ S erre Pufajka felemelte lógó fejét, bágyadt tekintetében felcsillantak az élet pislákoló mécsesei. „Igen — mormolta gyenge hangon, de már tettrekészen —, akkor mehetünk!...“ Nehézkesen indultak el, a taliga mintha a sínekhez fagyott volna, de egyre gyorsabban gördültek a kerekek, egy kanyarban megcsikordult a sín, és egy kereszteződésnél, ahol országutat szeltek ketté a sínek, áttették a taligát az úttestre, és a betonúton folytatták tovább útjukat. Az első faluban megálltak a szövetkezeti iroda előtt. Z.M. kezet fogott a kíváncsian elősiető elnökkel: „A Szárazon és Vízen Előre elnevezésű nagy nyári vogyesverseny első járműve vagyunk, a derékhad jó egy órai járásra maradt mögöttünk. Győzelmünk biztos. Azt hiszem, nem kell figyelmeztetnem önöket állampolgári kötelességeikre, de mégis kimondom: fogadjanak bennünket méltóképpen!...“ ‘Az elnök meghökkenve nyújtogatta a nyakát, zavarában elpirult... „Miért nem értesítettek...“ „Szégyen lenne a falura — nyögte bágyadtan Pufajka —, nagy szégyen, országos verseny győzteseivel így nem lehet...“ „0, természetesen —, elevenedett meg az elnök —, persze, azt nem lehet, jóvá- tesszük, mindent jóvá teszünk...“ A két versenyző rövid idő múlva asztal mellett ült, szederpálinkát ivott, és megreggelizett. Pufajkába szemmélláthatóan visszatért az életerő, arca kivörösödött, karján az erek megteltek vérrel, ujjain a bütykök hallhatóan pattogtak és ropogtak. Szemében már a verseny izgalmának és feszültségének belső láza lobogott. A verseny rendezőségének a számlájára két liter szederpálinkát vételeztek még a szövetkezettől, szabályszerűen aláírt számlát adtak róla. Az elnökkel annyira összebarátkoztak, hogy cinkos megjegyzéssel egy Zetor traktort bocsátott a rendelkezésükre, amely elvontatta őket a következő kereszteződésig, ahol újra sínekre tették a taligát, és folytatták az útjukat.

Kilenc óra tájban a tikkadtan várakozó, előkészítő bizottság mezei főhadiszállásán bombaként robbant a hír: az YY 8397 jelzésű síntaliga a tervezett leállítás helyétől huszonöt kilométerrel nyugatra, a bizottságot rejtélyes módon elkerülve, háborítatlanul robog két utassal a vasúti fővonalon a főváros felé.

Ki a felelős? A lapok, pontos és kimerítő értesülések hiányában csak röviden számoltak be a bonyolult bűntényről, de a következő kérdést — a sajtónak a társadalom lelkiismeretét betöltő szerepére hivatkozva — kivétel nélkül feltették: ki tette lehetővé,