Irodalmi Szemle, 1970
1970/1 - Mikola Anikó: Emberevők
— Na végre! — nevetett az asszony. — Ezt a csodát is megértem, hogy megszólalj! Kérsz valami mást? Kolbászt, szalámit is hoztam. Finom magyar száraz szalámit. — Köszönöm, majd később — mondta a fiú, és a diákkonyhára gondolt. — Igen, később, csak ez a fejfájás múljon el. Az asszony kihúzta egy borosüveg dugóját, és poharakat hozott. — Ilyet még nem ittál, fiam! Valódi francia vörös. Töltsék? — Igen. Légy szíves. — Tudod-e, mit ünnepelünk ma? A fiú ránézett, és nemet intett a fejével. Az asszony zsíros arcán csak úgy fénylett a titokzatosság. Előrehajolt, s úgy nézett vissza a fiúra, mint egy éhes állat. Két kövér melle az asztalon feküdt, kiduzzadt a kivágott nyári ruhából. A fiú nem bírta tovább, elfordult — Te kis buta, te — dorombolta az asszony —, látod, mi lenne, ha én nem volnék melletted? Tényleg nem tudod, milyen nap van ma? — Nem tudom — mondta a fiú, és a körmét rágta. — A névnapod! — bökte ki diadalmasan az asszony. — Meglehet. — Hogy-hogy meglehet? Nem szoktad ünnepelni? — Nem. Soha. Még senkinek se jutott eszébe, hogy szóljon. — Szegénykém! Vettem ám neked valamit — sugárzott az asszony, és besietett a szobába. Izgalmában megbotlott a iküszöbben, kis híján elterült. Átkötött csomaggal jött vissza, az asztalra tette, és kapkodva bontani kezdte róla a papírt. — Ide nézz! — mondta az asszony, és egy sötétkék pulóvert húzott elő a csomagból, — Tiszta gyapjú! Egy vagyonba került, de nem számít! Ugye, gyönyörű? — Állati — mondta a fiú, és csak ült. — Az én ízlésemben megbízhatsz! Na gyere, próbáld fel hamar, hadd lássam, hogy áll rajtad! A fiú felállt, magára húzta a pulóvert, és csak állt. — Menj tovább egy kicsit, hadd nézzelek ... A fiú továbblépett, a konyha közepén megállt. — Fordulj meg! A fiú megfordult. Ügyetlenül lógatta a karját. — jobban el se találhattam volna. Nagyszerű! Tökéletes! A fiú csak állt. — Mondj már valamit! Tetszik? — Igen — mondta a fiú. Még mindig háttal állt az asszonynak. — Megfordulhatsz. Megfordult. Aztán eszébe jutott valami. — Köszönöm — mondta, és megpróbált mosolyogni.
