Irodalmi Szemle, 1970

1970/7 - Veres János: Három vers

levél a fiatalokhoz

Kőrisfagally nyújtózkodik az enyhe szélben.

Lapockám alatt föld és fű s fent az égen lassan kirajzolódik a szándékok és tervek kontinense.

Tél végén,

mikor füstölni kezd a hótól megszabadult boldog föld, zajosan vonuljatok ki a ligetbe, a kopár virágágyak közé, álljatok meg,

s a teherautó-zúgásban, az érdes zajban mondjatok el egy verset, így üdvözöljétek a tavaszt.

Az se baj, ha elered az eső,

és sós ízt fogtok érezni összeszorult torkotokban.

Máskor is megtörtént már,

hogy márciusban megáztak az emberek ...

Vénülő cimborátok kőrisfa alatt pihen,

s ernyedt, letaglózott bajvívónak tűnik.

De az égbolton tiszta, értelmes arcotokat látja s elmosolyodik.

egy madár részvétet kiált

Két fogsorom már összezárt satu, — nem kérek földi jóból, város a ponttevő halált, arzént harap, ki belém kóstol.

Egy madár részvétet kiált,

— mily jó, hogy van, ki velem érez. Nem sejti: híve eltalált a dolgok rejtett gyökeréhez.

Szelekkel dacol kalapom, alóla szemem kifehérlik.

Élek, mint hal a szárazon, tán holnapig, tán ötszáz évig.

komor ősz

Rokkantan piheg a kazal, lapuló őslény a pajta, a gémeskút fekete kereszt, reményem nyögdécsel rajta.

Kolduló kezek az ágak, s füveken dér már a harmat, sirató asszonyok gondját morzsolják gubbasztó varjak.

Veres János