Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - FIGYELŐ - Egri Viktor: Csavargó fejedelem (Jack London válogatott írásairól)

csavargófejedelem

(Az élet szerelme: Jack London válogatott írásai)

„Elmondhatom, hogy kipróbáltam őket, a világ-járó boldog utakat.

Elmondhatom, hogy jó társai annak, aki nem nyughat egy ágyban soká, de megy, mert mennie kell, mint

nékem is, figyelni a világ dolgát, halálig."

Klasszikusnak mondott nagy regények, ha két-három évtized elmúltával ismét olvassuk őket, az újdonság varázsával hatnak ránk. Meglepően más világításban látjuk a műveket és alkotóikat; elmosódott, olykor teljesen elfelejtett részletek elevenednek fel az emlékezetünkben, új szépségekre, belső monológok gondolati gazdagságára bukkanunk, és olyan epizódok jutnak előtérbe, amelyek a mű előző olvasásakor elkerülték figyelmünket. Természetes jelenség ez, amit egyfelől a magunk fejlődése magyaráz, másfelől az a tény, hogy mindenkor, minden újabb nemzedék a maga ízlése, élet- és világszemlélete szerint ítéli meg a remekműveket, s ennek visszhangja van ítéletünkben is.

Tolsztoj nagy regényei, a Háború és béke, a Feltámadás, az Anna Karenina, de kisebb prózái is; Dosztojevszkij egész életműve, Balzac Szamárbőre, Cervantes Don Quijote ja — a sort hosszan folytathatnám — örök, elévülhetetlen olvasmányunk; megfelelő időtávlat után érdemes újból kézbe venni őket, ugyanúgy, mint ismét meghallgatni Euripidész Me- deáját, Szophoklész Antigonéját, Shakespeare Hamletiét, a Moliére Tartuffe-]ét, Goethe Fausŕját vagy Madách halhatatlan remekét, Az ember tragédiáját. A sort itt is hosszan folytathatnám.

Ifjúságom egyik legkedvesebb írójának, Jack Londonnak némely könyvét ugyanúgy klasszikusnak érzem, mint Móricz Zsigmond Tündérkertjét és Boldog emberét vagy Gárdonyi Géza Egri csillagok című örökbecsű regényét. Az élet szerelme címmel ismét megjelent írásai (Európa Könyvkiadó, 1970) meghozták az újrafelfedezés izgalmát. A testes kötet első írását, a Vadon szava című kisregényt a húszas években olvastam először, s akkor elsősorban a kaliforniai Santa Clara-völgybcn felnevelt Buck nevű farkaskutya kalandos sorsa kötött le; hogyan rabolták el Miller bíró házából, s milyen viszontagságok közt került az „ősi törvények birodalmába“, fel Alaszkába, a Yukon folyó mellé, az aranyásók farkastörvónyű, vad és fagyos világába. Lebilincselt, milyen hallatlan beleéléssel követte nyomon London a kutya sorsát, hogyan ébredt fel az emberekhez végtelenül ragaszkodó kutyában ősi, vad ösztöne — és hogyan vált farkassá kevéssel azután, hogy utolsó gazdáját, az emberséges John Thortont megölték az indiánok. Most lényegesen mást és többet adott a regény a kalandnál; oldalról oldalra figyelemmel kísérhettem, mennyi a bátorságra, a hűségre és az önfeláldozásig menő sze- retetre utaló vonás ebban a minden krimiregény izgalmasságán túltevő írásban.

Nincsen egyetlen epizódja a fantasztikus életakarattól áthatott történetnek

— és ez vonatkozik a kötetben közölt novellákra és az Országúton című, nagyobb lélegzetű önéletrajzi írásra is —, amely ne támaszkodna az író legszemélyesebb tapasztalataira. London 1896-ban egy aranyásó expedícióval megjárta Alaszkát, ahol — mint a kötet füljegyzete felemlíti — aranyat ugyan nem talált, regényeihez anyagot viszont bőségesen.

Életrajzírói szeretik Londont az amerikai naturalista regényirodalom kimagasló képviselőjének feltüntetni, és kevéssé hangsúlyozzák, hogy a fejlődés törvényét Darwin tanításaiból megismerő, a „struggle for life“ jelszavát a maga írói nyelvére lefordító London kezdettől a haladás elkötelezettje volt, amellett már 1903-ban, huszonhét esztendős korában kiadott regényében a nietzscheizmusban is jártas filozófusnak és kitűnő lélekis- merőnek bizonyult. A darwinizmus ismeretének köszönhette, hogy olyan hitelesen meg tudta írni a kutyahősében ébredő ősi ösztönt, amely az elkényeztetett Buckót a farkasok közé vezette és azok élére állította. Herbert Spencer, de kivált Nietzsche hatása csapódik le az ilyen sorokban:

„Van egyfajta önkívület, mely az élet csúcsát jelzi, amelynél magasabbra nem