Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: A megismerés indulata (Bárczl István: Tükör előtt)
Es ekkor: kait! Ösztönös mozdulat volt. Es nincs bogár. Egy perc csodálkozás, egy perc düh, hogy hiszen mért nem maradt ott a krumpliszáron, és hogy így szokás. De a megfoghatatlan pillanatnak ezt az evidenciáját egy teljesen más anyagú tájkép előzi meg, s a „több lesz megint egy krumplival" sovány realizmusa követi.* Találunk persze a két első ciklusban is „homogén“ verseket, de ezek meg egymáshoz viszonyítva különanyagúak. Az Oszó falu s a Nagyapám pl. népi (Sinka, Illyés, Nagy László) fogantaiásúak, a Prédikátor s az Idegenül közéleti versek (az utóbbi parasztot, munkást, értelmiségit, politikust felvonultató körképe a Mondd, mit érlelt idézi), s a Morzsák és az Egyetlen ének az a konkrét-elvont irányú intellektuális lira ( az őst itt leginkább Nemes Nagy Ágnesben, de még inkább Tóth Juditban lehet sejteni), amely Bárczi István költészetét oly sokat ígérővé teszi. S mivel az utolsó ciklus jTéboly) tanúsága szerint a költő már tudatosan is ezt az irányt választotta, hadd szóljak a következőkben erről. A Fekete réten csillagvirágokból idézek: Fejjel bukók kékes gránitkövekre. (52) A Morzsákból: Rostál a káosz. Vasdrótjain áthullott néha egy kéz kezemhez, egy száj számhoz. (53) S az Egyetlen énekből: Behemót, mocskos körmű hüllők, fogaskerekek vicsora, stb. (54) Ezekben a képekben bontakozik ki leginkább Bárczi igazi arca, egy erősen tárgyia- sító líra, ahol a dolgok, tárgyak elvesztik lexikális jelentésüket, s a költő belső, intellektuális élményeivel összenőve minőségileg ú) anyagot, esztétikumot alkotnak. Bárczi világa markáns, sértő élű, törött képekből áll össze. Ezek a képek nincsenek lecsl- szolva, úgy kerülnek a versbe, hogy nem illeszkednek, minden melodramatikus kere- kítettség idegen tőlük. Nyers — szavakat, képeket, tárgyakat félbetörő indulat munkál itt tragédiaterhesen. A Napraforgók kapcsán kell szólnunk arról az iszonyról, amely a költő minden érett verséből kisüt. Tányérok, pontok s végül is napraforgók, de nem mond ki ez a fémvilágnézet virágot virágnak. Kondenz spárgák kötöznek foglyul rebbenéseket. (59) A „rebbenések“ világára áhítozó költő, akit „fogaskerékvicsorú hüllők" vesznek körül, valamitől fél. Ezekben a versekben még nem fogalmazódik meg a félelem oka, csak sejlik, hogy a költő legalább annyira fél belső „szörnyeitől“, ismeretlen mélységekből feltörő indulataitól, mint a külső világ „hüllőitől“. De éppen ez az azonosság az „evidencia“ a Bárczi-versekben: így kel életre a törött vas (a Bárczi versek annyira kedvelt motívuma), így nyernek jelentést a durva törésű képek, a szakadások, a karcoló élek. A „hat Iában szaladó nyúl“ is a költő iszonya, a kikísérletezett, valódi hatlábú nyúl csak láthatóvá fokozza ezt az iszonyt. Paul Éluard írja: A külső alkalomnak egybe kell esnie a belső hajlammal, mint hogyha a költő a külső alkalmat maga teremtette volna." Ilyen külső alkalom Bárczi „hatlábú nyúla“, s ilyen az egész zaklatott, szögletekből, élekből, kemény felületekből álló világa. * Tördelés után tudtuk meg, hogy a heterogén verset a nyomda állította elő két Bárczi-vers egybeolvasztásával. (Szerk.)
