Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: A megismerés indulata (Bárczl István: Tükör előtt)
mellett a „villányi szálló trágya... rakéta", „a lélek szárazabb, mint a vén diófa", s a hasonlatsort az „udvartörténelem“ metafora úgy zárja le, hogy azoknak egyben energiájukat is átveszi, föléjük nő. Ettől a fokozástól, a szóismétlésektől („az udvar négyszöge"), a jambusokkal meg-megugratott ritmustól s a zaklatott, ideges képektől a vers robbanásig telik feszültséggel, elégedetlenséggel. Lüktet, mint egy madár, amely önmaga fölé akar repülni. S figyeljük meg: az elégedetlenség, szinte azt mondhatnám: a falut meghaladó érzelem- és tudatvilág nem fogalmilag van benne a versben (mint Bárczi annyi más versében s annyi más költőnk költészetében), hanem esztétikumként, azaz a vers nyelvi anyaga, a kép, a szó- és gondolatalakzatok üzennek róla. Sajnos, azonban van bőven példa az ellenkező esetre is, mikor a költő „kibeszél“ a versből, azaz nem megteremti, hanem elmondja az ítéletét. Ilyen például a Cseresznyefák is, amelyben a buszban ülő költő arra lesz figyelmes, hogy az útszéli cseresznyefák közül egy hiányzik. Üres a helye. Hol a fa? Mint a kerítés egy foga, ha kitörik: tátong az űr. Rohan a busz, tovább repül. S ezek után a Bárczira annyira jellemző konkrétat elvonthoz kapcsoló (erről egyébként a későbbiekben még lesz szó) sorok után ilyen morális felháborodás következik: Nézem. Nem látta senki se: nekik a pletyka szentmise. talán már csak azt lesem, hogy nekik nem fáj semmi sem. Az autóbuszutasokról van itt szó, akiknek közönyét látva a költő felháborodik, s a költői eszközökről lemondva felháborodását fogalmilag közli. De ebben a verseben benne van már a bevezetőben említett „átmenet“ másik Bár- czija is, aki számára nemcsak a konkrét, a közvetlen érzékelhető valóság élmény, hanem az elvont, a csak értelmileg megközelíthető is a valóság erejével hat rá. A vers negyedik versszaka így szól: Hosszú sorban futnak a fák, húzva a rendszer mértanát. Most tekintsünk el a kicsit pongyola fogalmazástól („a rendszer mértana“), s csak arra figyeljünk, hogy az elvont mértani formák végig ott dolgoznak a versben. Mert vajon mihez viszonyítva hiányzik az útszélről a cseresznyefa? A ritmushoz, a szimmetriához, tehát azokhoz a platóm ideákhoz, amelyek — szeriintünk, s nem Platón szerint — részei ugyan a valóságnak, de nem a közvetlen érzékelés tudósít róluk. Bárczi verseiben — hasonlítóként és hasonlítottként — többnyire még jelen van mindkét valóság — ha szabad így mondanom —, de pl. az utána következő Tóth László költészetében a dolgoknak, tárgyaknak már csak második jelzőrendszerbeli jelentésük van, s ilyenféleképpen tartjuk átmenetnek, vagy ha úgy tetszik, a most jelentkező költőcsoport előőrsének Bárczi István költészetét. S ezek után térjünk vissza a versekhez. A kötet jól kivehetően két részre oszlik: az első részt Az udvar négyszöge s a Szegénység ciklusok alkotják (véleményem szerint a Morzsák és az Egyetlen ének már a következő ciklusba tartoznak), s a második részt a Téboly cím alatt összefogott néhány vers. Az első rész (a kötet háromnegyede) még a kísérletezés, a sokféleség állapota. S a sokféleség, a kiérleletlenség az egyetlen versen belül is tetten érhető. Pl. a bevezető Tükör előtt így kezdődik:
