Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: A megismerés indulata (Bárczl István: Tükör előtt)
figyelő a magismerés indulata Bárczi István: Tükör előtt Húsz év az irodalomban már irodalomtörténelem. De a szlovákiai magyar irodalomban nemigen látunk kísérleteket az elmúlt húsz év irodalmának irodalomtörténelembe emelésére. Ha majd valaki egyszer mégis megpróbálja, egyik alapvető feladata a húsz év periodizálása lesz. Költészetünkről szóló kritikáinkban, alkalmi felméréseinkben három, illetve újabban már négy indulásról beszélhetnénk: az alapozók (Dénes György, Bábi Tibor, Ozsvald, Gyurcsó), az 58-asok (Cselényi Láázló, Zs. Nagy Lajos s talán e sorok írója), a hatvanas évek elején és közepén jelentkezők (Gál Sándor, Tóth E., Batta György és Bárczl István) és a most feltörő legfiatalabbak indulásáról. De ha nem az indulás, tehát lényegében az életkor tényét vesszük alapul, hanem a művek belső törvényszerűségeit, kapcsoló felületüket, stílussajátságaikat, akkor látnunk kell, hogy ez a kínálkozó periodizáció használhatatlan. Kérdéses ugyanis, hogy vajon valóban valami új indult-e az „58-asokkal“ vagy összegező programjaikkal, expresszionizmusuk- kal, látványos, egy kicsit dekoratív költészetükkel csak az előző szakaszt — annak bizonyos vonatkozásait aláhúzva — zárják le? S kérdéses továbbá, hogy nem ennek a záróakkordnak a hangja-e még Tóth Elemér, Gál Sándor, sőt Batta György első kötete is? Költői eszközeiket s főleg valóságlátásukat vizsgálva valószínűleg erre a megállapodásra jutnánk. Legyen azonban így vagy úgy, egy biztos: a fiatal Bárczi István 4tt tárgyalandó kötete egy átmenet jegyében fogant. Csanádi Imre 1968-ban A magyar valóság versei 1475—1945 címmel antológiát adott ki, s az antológiából kihagyta Kölcsey Ferenc nagy gondolati verseit: a Zrínyi második énekét, a Husztot sőt a Himnuszt is. Csanádi Imre számára a gondolati líra nem „valóság“. De mi köze ennek Bárczi István verseihez? Csak annyi, hogy nálunk is nagyon sokáig egy leszűkített „valóságszempontúságnak“ a jegyében született a vers, s Bárczi éppen akkor indult, mikor az érzéki valóság szűkösségét érezve sokan (többek között az „alapozó“ Bábi és Ozsvald is) intellektuális élmények felé kezdtek tapogatózni. Ennek megfelelően Bárczi legtöbb versében egyszerre munkál a fent említett szűk „valóságszempont“ (s minden, ami azzal járt: az esztétikummá nem emelt közéleti mondanivaló, a népi romantika, az önkommentárok, modorosságok, stb.) s a magasabb rendű megismerés: a filozófiai általánosítás igénye. Ez a felemásság ad kötetének erősen kísérleti jelleget. De ha már a valóságszempontúságnál tartunk, el kell mondanunk, hogy Bárczi legjobb verseiben érdekes dolgot figyelhetünk meg. Az előtte járók közül sokan pusztán formai meggondolásból fordítottak hátat a falunak mint indító élménynek, s jutottak el a görögtüzes semmitmondásig. Hónapokkal ezelőtt Teretlen menekülések címmel akartam az ilyen pszeudomodern versekről tanulmányt írni. Egy állapotot úgy átlépni, hogy nem küzdöttem meg vele — semmibe lépés. Bárczi nem átlépi a falut, hanem beépíti megújult tudatába. S ez az állandó „beépülés“, folytonos metamorfózis érdekes feszültséget s képi frisseséget kölcsönöz verseinek. Az udvar négyszögében pl. az udvar egyáltalán nem önmagával egyenlő parasztporta (mint pl. a korai Ozsvald idill- jeiben), hanem a költő belső nyugtalanságának térképe. Ebben az udvarban az almafa „emberre vadászó akasztója“, a „dicső születések, tragikus halálok, világűrtágas béke"
