Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - Grendel Lajos: A teniszlabda

jelent egy asszony számára az a tudat, hogy soha nem lehet gyereke. Én már nem élnék, ha nem tudtam volna alkalmazkodni és beletörődni. Látja, mégis boldog vagyok. Legalábbis elégedett. Számomra nincs nagyobb boldogság az elégedettségnél. Akadt egy férfi, aki így is tudott szeretni.

Talán itt. Itt kellett volna közbeszólnom. Apropó, csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy nem igaz. Elvettem egy huszonöt éves lányt csak azért, mert nyomorultabb volt nálam is. Elvettem azzal a tudattal, hogy sose lesz gyerekünk. Elvettem bosszúból. Hozzám jött egy huszonöt éves lány, mert attól félt, hogy vénlány marad. Hozzám jött annak ellenére, hogy a rendszer számára csak osztályidegen vagyok. Egy a sok közül, akinek ott kellett hagynia a főiskolát. Hozzáment egy elcsapott diákhoz, aki nem tudva mit kezdeni magával, évekig a felesége nyakán lógott. Albérlője lett a feleségének, és megjátszottá a hősszerelmest, miközben boldog volt, ha néhanapján a városban felcsípett egy-egy kurvát. íme, egy asszony, aki elégedett a férjével. Csupán azért, mert van. Nem is kíván egyebet, csak annyit, hogy legyen. Egy asszony, akinek az elégedettség boldogság. Aki feltételezni sem meri, hogy a férjének ez kevés. Sose fogja elhinni, hogy tíz évet kitörölhetek az életemből, s nekem sose volt bátorságom ezt a szemébe mondani. Tán jogom sincs hozzá. Ogy látszik, nekem a boldogság a becstelenséggel azonos.

Bekúsztunk a bokrok közé, félrehajtottuk az ágakat, talpunk alatt szétpattantak a száraz levelek, mintha üvegre léptünk volna. Itt-ott rejtett kőpadokra bukkantunk, növényekkel befutott ösvényekre, ahol hosszú évek óta senki se járt. Az egyik kőpad alatt kisebb üregeket találtunk. Pista szerint valamilyen ismeretlen állatok lakhatnak bennük.

— Lehet, hogy egy ilyen üregbe esett a labda.

— Az lehetetlen — kiáltottam magam előtt is megmagyarázhatatlan hévvel.

— Azt hiszed egyedül jobb lesz?

— Elveszem a varrónőt.

— Puszta szimpátiából. Aztán tiz év múlva egy harmadikat. Azt is szimpátiából.

Pista a fűcsomó között kotorászott. Arról mindketten lemondtunk, hogy a teniszlabdát megtaláljuk, de kíváncsiak voltunk rá, hogy az üregek egész láncolatáról van-e szó. Érdeklődve néztem a fák törzsére csavarodott kúszónövényeket. Az egyik fáról megpróbáltam leszaggatni az indákat, de azok olyan szívósak voltak, akár a megfeszített húr. Mintha alig látható szívókákkal kapaszkodnának a fák törzsére. Nemhogy leszakítani, de lefejteni sem lehetett őket.

— Hogy lehet ennyire elhanyagolni ezt a helyet? — háborgott Pista. Arca verejtékezett, az enyém is, olyanok lehettünk, mint akik ebben a pillanatban másztak elő valami tó fenekéről.

— Patkánymérget kellene itt szétszórni.

Amikor kiértünk az útra, csodálkozva vettem észre, hogy a parkot a házaktól csak egy keskeny aszfaltcsík választja el. Ha fentről nézné az ember, azt hinné, hogy a gyümölcsös egyenes folytatása a ligetnek. Onnan a házak is csak ismeretlen üregeknek látszhatnak.

— Beköltözünk a városba.

— Aztán a fővárosba — indulatoskodott Pista. — Aztán külföldre, a tengerpartra, Amerikába, a Holdra. És közben elfelejted, hogy bárhová mentek is, ketten mentek. És ez benne a pláne.

— Nem érted, hogy itt mindenki úgy él, mintha rajta kívül senki se létezne. Ica is ilyen. Tíz évvel hamarabb halna meg, ha el kellene innen mennie.

Pista rosszalón krákogott. Egy darabig ott ácsorogtunk az út szélén teniszütővel a kezünkben, mintha gondolatban akarnánk befejezni a játszmát. Aztán szó nélkül elváltunk. El lehet kezdeni ezt a játszmát?

Hűvös szél kerekedett, fájni kezdett a torkom. Sokáig botorkáltam fölfelé, a park hosszú szakaszon kísért. Hirtelen a villák is apró üregeknek tűntek fel, megközelít- hetetlennek, kihaltnak. A játszmát el kell kezdeni. — Hazaérve nyitva találtam a kaput, a konyhában égett a lámpa. Meglepetésemre Irma kisfia ült az asztalnál.