Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - JUBILÁNSAINK - Rákos Péter: Lírai őrjárat (Márai Sándor hetvenéves)

Babits és Kosztolányi inkább csak a polgári irodalom értelmiségi szárnya (amint például Némoth László és Illyés Gyula a népi irodalom értelmiségi szárnya), de életművük sokkal átfogóbb annál, semmint polgári osztálytartalmúnak kiálthatnánk ki. Márai ellenben, s ez majdnem döntő különbség, tudatosan polgári életszemléletű író. Lehet, hogy mint Babits, Márai is felfedezésnek érezhette a népi írók szociográfiai, falukutató Irodalmát, de a polgári életformát teljes életközelségből élte és szemlélte. Műveiben a polgárság „eidoszának“ nemcsak misztikáját, szimbolikáját, líráját, metafizikáját lehet fellelni, hanem egy „polgárkutató“ szociográfia körvonalait is. Voltaképpen még a nagy népi hullám beköszöntése előtt, elannyira, hogy már csak stilo- metriai ismérvek alapján is összefüggéseket kell gyanítanom az 1934-ben kiadott Egy polgár vallomásai és az 1936-ban megjelent Puszták népe között. A háztartási alkalmazottakról szóló helyzetjelentés „A cseléd és a gazda közötti viszonyt szabályozó 1876-iki XIII. törvénycikkelyből“ bőségesen idézett szemelvényekkel (Egy polgár vallomásai I, 68—70) szinte kísértetiesen hasonlít az Illyés adta pusztai képhez, s nemcsak azért, mert Illyés is cselédtörvényt idéz, igaz, hogy az 1907. évit (Puszták népe9, 100). A rákérdező stílusformában való, statisztikailag is kimutatható kedvtelés mind Márai, mind Illyés könyvére jellemző. Egyszóval, a tetőpontra érkezett Márai nem holmi urbánus közönyt, hanem egy társadalmilag nagyon is konkrétan meghatározott álláspontot képvisel. Tetőre értünk eközben képzeletbeli sétánk során magunk is. A Csermelyből az erdei úton bandukolva egy jó félórácska alatt kényelmesen a Bankóig jutottunk. Emlékezetemben a zöldvendéglő léckerítése villan elő elsőnek, utána az „új" szálloda, mely már megvolt Márai őrjárata idején. Gyönyörű szál fenyőkkel megtűzdelt sűrű lomberdő vesz körül; neki köszönhetem életem tavaszának legvarázslatosabb ezerszínű őszeit... S mint annak idején Márai, a kápolnánál, távolabbi portyázásaink örök első stációjánál és támaszpontjánál mi is megpillantjuk odalenn a mélyben a várost. Innen most majd lefelé visz az út: kelet felé, hazafelé. De miért is nem idéztük tovább A kassai polgárok nyitányát? „Mindig nyugatra menj. Es ne feledd soha, hogy keletről jöttél." A szimbólumok éppúgy sántítanak, mint a hasonlatok. Beszédes Róbert nyugatra vándorolt, Ady Barla diákja egy dacos nyugatos vállrándítással — s ki hinné el, hogy gyávaságból — maradt, rótt, szántott, álmodott, méghozzá egy kis szláv leánnyal. De a keletre emlékező Beszédes Róbertekbon a Barla diákok lelke él.

Most már csakugyan lefelé haladunk, a Kálvária felé, balfelől vörösük a magnéziumbánya, akkor még nem annyira üzem, mint színfolt a terepen. Kopár a domb, ahol leereszkedünk, az úttól nem messze egy ki§ csárda csalogatott zsendicére annak idején, jobbra tőlünk a kis szlovák falu, Miszlóka. Márai itt eltűnődött azon, hogy arrébb, a Rozália temetőben, a régiek között elkeverednek már a háború után ideköltözött cseh családok halottai.

Az első világháború utáni államfordulat be nem gyógyuló sebe maradt Márainak, a Féltékenyek mitikus arányú idegenkomplexusa, a Kassai őrjárat utalásai ékesszólóan tanúskodnak e komplexus lényegéről és „motívumairól. Jó is lefelé haladnunk, mihamarabb elvegyülni a város színes forgatagában, hol a nemzeti megosztottságot mindig enyhítette, tompította valami kedves, nemtörődöm, cinkos kassaiság. A közhit azt tartja, hogy a dolgok lényegét annál jobban látjuk, minél magasabbról szemléljük

— talán így is van, de ennek az az ára, hogy érzéketlenné válunk a részletek iránt, ami a matézis- és a természettudomány útvesztőiben olykor egyenesen üdvös is, de emberi dolgokban? A nyugat-európai kultúra magaslatáról széttekingető Márai kitűnően látta Európát, s jólesett elábrándoznia arról az emberfajtáról, amely majd „elsősorban európai lesz, s csak azután dán vagy lengyel" (Egy polgár vallomásai, II. 64). Vagy, természetesen, magyar. De az európaiság csúcsára szökkent magyar áthullott valamilyen szitán, kihagyott egy akadályt, megkerülve a kevéssé előkelőnek érzett szomszédságot: a csillagokra néző humanista mégiscsak valaminő finitizmus gödrébe lépett. Volt egy Időszak, amikor Garren Gábor „már nem is akart igazságos lennľ' (Féltékenyek II. 62), Úgy érezte, hogy az idegenek, akik a Várost birtokukba vették, „szemtelen, otromba rendetlenséget hoztak magukkal", olyan tájakról érkeztek, ahol talán nem is volt haingjegynyomda, „vallásuk mesterséges, nevetségesen újkeletű", szentjük „nevetséges és idomtalan", a város jeles napjain vagy ünnepélyein a fekete ruhához (sine^nobilitate!) sárga fűzőscipőt húznak /Féltékenyek II., passim), s a Kassai őrjáratban leplezetlenül: „A csehek tudtak futószalagon gyártani valamit, ami