Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - JUBILÁNSAINK - Rákos Péter: Lírai őrjárat (Márai Sándor hetvenéves)

nem volt mélykultúra, de tagadhatatlanul civilizáció. Dómot nem építettek" (53). Ma is berzenkedve olvasom: hát ennyi és így látszott Európa csúcsáról a Szent Vitus- székesegyházból, Kutná Horából, Comeniusból, a barokk zenéből, ekkora elvakultsággal párosulhat saját kárára, ha még oly tiszteletre méltó és jogos is, a nemzeti fájdalom?

A Garren-fivérek föntről azt látták, hogy „a város elmozdult", valami finom földrengést észleltek, s ez időben csakugyan egybeesett az államfordulattal, de legyünk igazságosak: Márai, nyugtalan és érzékeny szeizmográf, többet és mélyebbről jelez. Mint annyiszor, az igazmondás szigorú művészi igénye túlharsogja a bocsánatos tévhiteket. Mit jelez? Az életforma pusztulását, polgári halálhangulatot. S ez nem irható az idegenek számlájára: a világ, melyet Márai sirat, önmagában hordja végzetét, s a Féltékenyek szerzője, heves és szándékolt elfogultsága ellenére is eljut a felismerésig: „Az idegenek már csak végrehajtottak valamit." (Féltékenyek, II. 82) Olyanok, mint a felnőttek, akik voltaképpen az igazi, az édss, az egyetlen, gyermeki lelkűnkben élő hazát foglalták el. „Néha már azt hiszem, minden felnőtt idegen“ — mondja Ábel, a varázsló (uo., 147). Szójátékra csábitó szavaik: a múltat sirató, a jelentől menekülő, abban helyét nem találó Márai az elidegenedés jellegzetes tüneteit mutatja. „Valami történik velem és a világgal" — tűnődik tanácstalanul. „Még a napoleoni időkben is úgy érezhette a königsbergi vagy a nápolyi polgár, hogy sorsa alakulásáért ő felelős..." (Kassai őrjárat, 67) A leáldozóban levő polgári társadalmat mindenfelől kollektivista eszmék és törekvések veszélyeztették, melyek Márai számára első ízben a fasizmusban öltöttek testet. Napnyugaton, a francia példán lemérte a régi szép világ törékenységét, „A francia polgár megtudta, hogy biztonság nincsen az életben, sem az egyének, sem kapzsi osztályok és botfülűen önző nemzetek részére: csak áldozat van és küzdelem, állandó munka és jóhiszemű védekezés, nagylelkűség és erő." (Kassai őrjárat, 78) Ezeket a szavakat egyaránt diktálhatta a polgári társadalom féltése, vagy a kívülálló, sőt ellenség káröröme. Máraié az előbbi attitűd, de nyugtalanul érzi, hogy a fasizmus nyers és vad erejével valami más erőt kell szembeszegezni, ha biztonságot akarunk. Helyben vagyunk, a probléma ismerős. Nemcsak a ml nemzedékünknek. Milyen messze van már a múlt század a miénktől, Márai Sándor Eötvös Józseftől, s mégis ugyanazzal a dilemmával kerülnek szembe. Szabadságod egyenlőséget óhajt a polgár: de a kettő egymást falja fel. (Talán ezért is kap a Féltékenyekben fokozott hangsúlyt a harmadik Jelszó: a testvériség, a szeretet.) Äm a diagnózis, mely a polgári társadalom korhadtságát felfedi, egyben vád is, s nemcsak elméletben az. A fasizmus szörnyét — történelmi közhely — a demokrácia táplálta fel. Nem volt hát elég ragaszkodni a múlthoz; végzetes volt Garren Gábornak, az Aiolos-cég tulajdonosának, az a nagyúri kedvtelése, hogy nem a jövőnek, hanem a múltnak dolgozott. S a nemzeti sérelem nagy vulkánkitörése után, halkabban és értőbben, megszövegeződik a mélyebb tanulság is: „Talán az, amit a város nem adott oda — talán az volt a kórkép." (Féltékenyek, II. 208)

Mi, régi kassaiak természetesen szomorkásán ereszkedünk le a „hustyák“ girbegurba utcáiba — azaz csak ereszkednénk, mert hiszen ezt a képzeletbeli utunkat a rohamosan fejlődő valóság már eltorlaszolta. Majdnem szó szerint elmondható, hogy errefelé kő kövön nem maradt, de pontosabb ezt úgy megfogalmazni, hogy a régi kövekre sok új kő telepedett. A „terasz“, a gigantikus új lakótelep a régi gyakorlótér helyén mint fellegvár magasodik a történelmi centrum fölé, a dóm szürkén és szerényen guny- nyaszt a völgyben, ápolatlan házsorok, süppedt kövezetű utcák közepette. Eljött, aminek el kellett jönnie, így van ez többé-kevésbé mindenütt, de ml, kik fiai vagyunk, mondhatjuk-e hányavetien: meghalt a Város, éljen a Város? A régiség humanista tisztelete világszerte kiveszőben van, s ahol időnként kissé felparázslik, inkább kevesek hóbortja, mint tömegek igénye; a nemzetek hovatovább értetlenül és tiszteletlenül állnak szemben nemcsak egymás múltjával, a sajátjukkal is.

Az új világ a technika világa, s aki a nagy szocialista kísérlettel egyidejűleg cseppen a műszaki fejlődés korszakába, nehezen tudja szétválogatni, mi tartozik szükségképpen az egyikhez, s ml a másikhoz. Egy gyors bepillantás a Rákóczi út sétányaira, s mielőtt eltűnök a Posta utcában, egy szívből jövő hálás üzenetet küldök egykori iskolámba, néhai Kiss János tanár úrnak és a többieknek, nem a jó tanulóét, hanem a kisdiákét, aki súlyos időkben majdnem otthon érezhette ott magát; azután átszelem szülőutcámat, a Mészáros utcát, s kifordulok az egykori bakakorzóra, a Fő utca „ke