Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - JUBILÁNSAINK - Rákos Péter: Lírai őrjárat (Márai Sándor hetvenéves)

egy pohár bort, kezet csókolni, kézbevenni és megnézni egy régi könyv kötését...“, „egy-egy meghajlás, köszönés, előkelő mozdulat" IFéltékenyek, II. 84 és 293) — ilyen és hasonló megnyilatkozások ennek az inkább művészi, mint társadalmi indíttatású nobilitásnak az ismérvei, ez a kassai polgár eszménye, ahogyan Márai látta, hiszen nemcsak polgár akart lenni, ő ebben a városban akart polgár lenni.

De úgy alakult, hogy elment, vagy talán el is kellett mennie a Városból, s szellemi vándorútja, akárcsak az őseként emlegetett Beszédes Róberté, szükségképpen és predesztináltan nyugat felé vezetett. Miként a kassai polgár és kőfaragó János mester is azzal bocsátotta el vándorútra a fiát — a dráma első szavaival — hogy „mindig nyugatra menj“, s mint, lám, elérvén a Csermelyt, nekünk is nyugat felé fordul képzeletbeli utunk. (A Csermelyről szólva természetesen nem a patakot értem, hanem a villamos végállomását, mely gyermekkoromban a család végállomása is volt: akkoriban mintha még kevésbé lett volna divatban a turistáskodás, kényelmesebbek voltak a meglett emberek: beérték kirándulásuk végcéljául a Bárányka vendéglővel vagy a végállomási sörözővel, a „kioszkkal", beleértve az elmaradhatatlan cigányzenét és körözöttet. Nyugatra, kalandra, a Bankó vagy az Üdülő felé inkább csak a fiatalabbja merészkedett, az Eprestető, az Ottilia, a Lajos-mcnház legalábbis a mi családunkban egzotikus tájakat jelentett.) Olyan messzire szakadt s olyan magasra emelkedett Márai, hogy a várost már csak madártávlatból látta (mint amikor az őrjáratra érkezve repülőgépen keringett fölötte). Alapélményeit a nyugati kultúra szűrőjén bocsátotta keresztül, hiszen „az ember... egyértelmű az occidentális civilizáció emberével“ /Kassai őrjárat, 39). Ifjonti tapogatózások, nekibuzdulások után hangjára talált az a Márai, aki a polgári humanitás magaslatáról s c magaslathoz méltó stiláris szinten, nemes veretű mondatokban, mértékletes pátosszal hirdette megtámadhatatlan eszményeit. Az „akmé", mármint e'nnek az irodalmi köztudatban domináló Márai-magatartásnak az akméja, azt hiszem, a század negyedik évtizedére tehető. Nagyon is világosan körvonalazható magatartás ez a mindent elöntő vadság, barbárság áradatában: visszapillantva, egyebek közt, erre a korszakra, mindenesetre elégtétellel tartozunk Márainak valahányan, akik olykor, ha megfontolást érdemlő szempontokból is, de túl sommásan tudtuk kevesellni. És mégis... Sohasem fogja megérteni ezt a kort és ez* a nemzedéket a maga teljességében, aki nem mint gyötrő alternatívát élte meg önmagában a kétféle magatartást: a társadalom és politika zajlásától visszariadó humanista és esztéta gőgös tisztakezűségét a velejáró dermesztő tanácstalansággal és megalázó tehetetlenséggel, s másrészt a forgatagban elkeveredő, benne ágáló, formanyplvéhez alkalmazkodni kényszerülő reformátorattitűdöt, a szükségképpen hozzátapadó kompromisszumokkal, de egy világmegváltó aktivitás önérzetével. Kétféle magatartás. Tűz és víz? Egyek kellett volna, hogy legyenek az erkölcsben, mégsem békültek össze soha. Sohasem lett volna szabad ítélkezni felettük, és mégis: mindmáig újra meg újra választani kell.

A tetőre érkezett Márai mint irodalmi és irodalomtörténeti jelenség rengeteg elmél- kodést és vitát váltott ki, s az összképet máig is inkább csak sejteni tudjuk, mint megfogalmazni. Kézikönyvek kimondott és ki nem mondott formulái arra csábítanának, hogy a par excellence távolról sem „nyugatos“ Márainak valahol Babits vagy Kosztolányi közelségében jelöljünk helyet, de persze a nemzedéki választóvonal iránti teljes rcspektussal. Menjünk azonban még tovább. Az esztéta ösztönös elzárkózása, felülemelkedése a társadalom ezernyi praktikus gondján-baján, elméleti igénye az elkötelezetlenségre (pontosabban: függetlenségre): mindezt elfogadnám babitsi alkatnak, már csak azért is, mert hiszen Márainál sem volt ez több valóra váltatlan elméleti igénynél — de mégsem azonosíthatnám azzal a drámai gesztussal, amely a csirkeház mellett töprenkedő, önmagával viaskodó Babitsot jellemzi; akkor már inkább a Kosztolányi fölényes, szinte gátlástalan biztonságára emlékeztet, amely idegenkedik minden elvont általánosságtól, inkább a részletekbe menekül, s szívesebben vállalkozik valamely írói program megvalósítására, mint hangoztatására. A „második nemzedékhez tartozó Márai amúgy is az esszéizmus felé való átmenet jellegzetes képviselője, s ezzel nem azt akarom mondani, hogy kevésbé szépíró, mint- két óriási elődje, hanem azt, hogy az irodalom, melyet művel, alapjában sokkalta reflexívebb, leszűrtebb, másodlagosabb, mint amazoké. Másrészt a szociológiai címkékkel dolgozó irodalom- történetírás — nemcsak a marxista — a Nyugatot, s benne természetesen Babitsot és Kosztolányit, habozás nélkül polgári irodalomnak minősíti, holott az igazság az, hogy