Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - Grendel Lajos: A teniszlabda

Szombaton beállított Pista, és estefelé lementünk teniszezni. Érdekes játszma volt. Döntetlenre álltunk, s az utolsó szett végén sikerült egypontos vezetéshez jutnom. Pistát bosszantotta a dolog, s egy alkalommal olyan erővel ütött a labdába, hogy az eltűnt a pálya mögötti bozótban. Sokáig kerestük, de a labda csak nem akart előkerülni.

— Eldugtad, — gyanúsított Pista elnézőn mosolyogva, mint egy görög istenszobor.

— Félsz befejezni. Félsz, hogy elveszíted.

— Ha nem tudnád, én vezetek.

— Számít ez?

Dühösen csörtettünk a cserjésben, az ágak ropogása háborús emlékeket idézett. Tábortűz mellett épp így ropogtak a száraz gallyak.

— Ma már hiába keressük.

Ránéztem.

— Elválok Icától.

Pista azt hitte, viccelek.

— Ügy mondod, mintha most jutott volna eszedbe.

— Komolyan mondom. Tudod jól, hogy a házasságunk véletlen volt. A körülmények hülye összejátszása.

— Elkéstél.

Valóban elkéstem?

— Trágyázni kellene ezt a fát. Törődni vele. De te csak a szőlővel törődsz.

Másnap minden különösebb ok nélkül áthívott bennünket Irma, és kiültünk a kertbe. A feleségem először volt náluk; kíváncsisága legyőzte ellenszenvét. Egész idő alatt azon törte a fejét, vajon mi késztette a varrónőt erre a váratlan meghívásra. így aztán csalódott. Képtelen volt megérteni, hogy semmi. Csupán embereket akart maga körül látni. Semmiségekről beszélgetni. Hogy az egész mégis máshogy végződött, annak Ica az oka. Talán ő sem.

— Nehéz lehet így. A gyerek megsínyli.

Lehet, hogy Ica jó szándékkal kezdte. A varrónő még a vállát se vonta meg. Csupa fölényes mosoly volt.

— Az apjának nem hiányzik.

— Ilyen esetekben ez így szokott lenni. A férfi odébbáll, egy-két hónapi, lelkiisme- ret-furdalás gyötri, aztán kész. A nő, a gyerek meghalt. Csak akkor jut eszébe, amikor havonta egyszer fizetnie kell. Ilyenkor aztán egy'-két percig bosszankodik.

Irma a fejét rázta.

— Nem hagyott el. Sőt! El akart venni feleségül.

Ica annyira értetlenül bámult rá, mint egy kisiskolás a másodfokú egyenletre. Én sem értettem, s az első pillanatban valami eget rázó tragédiára gondoltam. Talán meghalt. Még az esküvő előtt. Pedig a dolog sokkal egyszerűbb volt. Illetve egyáltalán nem olyan egyszerű, amilyen egyszerűnek az később a feleségem előtt feltűnhetett.

— Nem szerettem.

Akkor minek feküdtél le vele? — ez a kérdés foroghatott Ica nyelvén, de minden ellenszenve ellenére igyekezett megőrizni a tapintatosság látszatát.

— És ő se szeretett engem.

— Vallja be, kedvesem, hogy még most is védi azt a becstelen alakot.

— Szóval hazudok?

— Nem, csak mindenféle meséket kitalál.

Irma felnevetetett. Szinte keresztülszúrt a nevetése.

— Ön ugyan mit tett volna a helyemben? Egész életére elkötelezte volna magát egy embernek, aki egypár napig tetszett, de akit sose szeretett? Kinek tett volna jót vele? Önmagának? Vagy a férjének? Vagy a gyereknek azzal, hogy mást se látott volna, mint veszekedéseket, a meg nem értést, a közönyt...

— Kedveském! — Ica felvette a sokat tapasztalt nő álarcát, olyan képet vágva hirtelen, mint a teázó grófnők két hörpintés között. — Maga nem tudja, hogy mit