Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - JUBILÁNSAINK - Rákos Péter: Lírai őrjárat (Márai Sándor hetvenéves)

felkeresse ifjúsága emlékezetes helyeit. A séta mindegyik stációja megannyi reflexiót sugallt Márainak, de a képzetek csapongása nem volt rendszer híján: az író keresett valamit, élete értelmét, mi ,több, „élete elvesztett értelmét“ (Kassai őrjárat, 52). Ellenállhatatlan a kísértés, hogy elfogadjam, megőrizzem ezt a keretet, s gondolatban, az ő akkori nyomán haladva, újra végigjárjam a várost, ahol, igaz, sok minden megváltozott, de mégis azonos önmagával, mégis alkalmas rá, hogy „a forrás fölé hajolva“ (uo.) folytassuk a keresést, azonosnak tudva önmagunkat is önmagunkkal.

Közhely számba megy, hogy életünk legelhatározóbb élményei a legkorábbiak; Móricz Zsigmond ezt úgy fogalmazta meg, hogy csak az a számottevő, ami tízéves korunkig történik velünk. Márai mindenesetre úgy érezte negyvenéves korában is, hogy a város „legmélyebb tartalma", „egyedüli valósága" életének, „az egyetlen dolog, amelyhez személyes köze van a világon" (Kassai őrjárat, 22). Ismerte itt a kövezetei, a város levegőjének ízét és illatát. „E városban másképp járok az utcákon, nyűgöd- tabban, mintha óvna és rejtene itt valami, ma is, mikor ház, bútor és család nem várnak már sehol." (Kassai őrjárat, 56) Ismerős, nekem is, „az ifjúkor hagymázos nyugtalansága, édes vad boldogtalansága", mely Márai emlékezetében örökre Kassához fűződik. Az őrjárat kezdetén Európa-szállóbeli szobája ablakát a „üget“ gesztenyefáira nyithatta. Neki is, mint sokunknak, ezek adtak „kedvet, tusát“, ezek voltak az ifjúság; nekem ezenfelül, néhány kőhajításnyira onnan, egy Malomárok-parti ház lilán és fehéren virító orgonabokrai. (Márai Hernádot ír, így mondottuk mi is gyerekkorunkban, pedig az csak a Malomárok.) Annyi „honos szózat", annyi személyes emlék rajzik itt elő, hogy félek: valóban ürügynek fog látszani, ami pedig célom, hogy az egykori őrjárat újrafelvételével adózzam a jubilánsnak.

A. város tehát Márai eredendő élménye, s hamarjában nem is tudom, van-e urbá- n'isabb írója, öntudatosabb polgára a magyar irodalomnak Márainál, de a kategória túl tág: el kell tűnődni rajta, milyenfajta urbánusság, miféle polgáriság az, amely Márait útnak indította. Közben azonban már kiléptem az Európa-szálló kapuján, mellőzöm előbb jobbfelől a Jakab-palotát, majd balfelől a régi bástyát, s útban Pacsc- novszki tanár úr időtlen tornaterme s a titokzatos Mária-udvar felé, elhaladok az említett ház elolt is, ahol életem legfontosabb tizennégy esztendején át lubickoltam a családi élet egyszeri és megismételhetetlen melegében. Igen, a család. A polgár Márai számára a polgáriság mint alapélmény a tenger egy cseppjeként a családban ölt testet. Nem h ába hagyott Máraiban bevallottan és kimutathatóan mély nyomokat Franz Kafka olvasása. Műveiben a családi élet köznapi megnyilatkozásai is rejtett mélyebb értelmet és távlatot kapnak, sejtelmesen misztikusát vagy nagyvonalúan metafizikusát: így a Féltékenyekben az apa és a város betegségének és haldoklásának titokzatos fiziológiai összefüggése, jelképes párhuzamossága, másutt pedig a Máraira olyannyira jellemző „polgári epikureizmus", melynek kézzelfogható részletei, „frivol emlékei mögött magasabbrendű mítosz árnyalakjai is derengenek" (Napnyugati őrjárat, 25). Mert Márai elsődlegesen és jellegzetesen szellemi magatartása a polgári életforma anyagi kultúrájához kapcsolódik, ahogyan a családon keresztül részesedett benne. A család a bőség, az oltalom, a meleg, a fény: de félreértés volna egyszerűen és egyértelműen polgári jómódról beszélni, mert e kifejezés mögött valamiféle serénykedést, sőt talán vállalkozó kedvet, felfelé törekvést, sőt talán törtetést gyanítunk. Márpedig az az életstílus, amely Márait megbabonázta, s melyben később is mindig a magáéra ismert, valami önként vállalt korlátok mögött megbúvó, konzervatív színezetű, fejlődést nem igénylő magyar „végvári“ patriciusi életforma, melynél különbet, vallja, később a világban sem talált. Alkalmasint hasonlót sem.

Gimnazista koromban, amikor a népi-urbánus ellentét lángjai éppen a legmagasabbra csaptak, gyakran találkoztam azzal, hogy az urbánusokra, köztük nem utolsósorban Márai híveire s őrá magára is a sznobság bélyegét sütötték. Dohogva és elégedetlenül olvastam mindannyiszor ezt a vádat, melyet igaztalannak éreztem, érzek ma is. De van a szónak egy másik, be nem vett, jóllehet a szó etimológiájához kapcsolódó lehetséges értelme: sznob tudtommal annyi, mint „sine nobilitate“, nem nemes származású egyén; a rövidítés tehát elsősorban tényt állapít meg, de olyan korban és környezetben, ahol ezt a tényt valaminek a hiánya fejezi ki. A Márai glorifikálta polgár tudomásul veszi ezt a hiányt, ám nem idomul gerinctelenül az ősibb kaszthoz, melynek árnyékában kifejlődött, hanem ösztökélve érzi magát, hogy megalkosson, a maga képére, egy másfajta, különleges polgári nobilitást. „Emlékezni, köszönni, felemelni