Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - JUBILÁNSAINK - Dobossy László: Krammer Jenőről hetvenedik születésnapján
/ u b i l á n s a i n k Dobossy László Krammer Jenőről, hetvenedik születésnapján Az 1927—28. tanév elején, azaz inkább már úgy október vége felé, az érsekújvári gimnázium magyar párhuzamos osztályainak diákjai örömmel vették hírül, hogy új tanárt kapnak az élő idegen nyelvek — pontosabban: a francia nyelv — oktatására. Örömünket nemcsak az indokolta, hogy aki addig franciára tanított, a latin órákon megszokott sztatikus módszerrel csupán a nyelvtant meg a példamondatokat sulykolta belénk (eredménytelenül), hanem az is, hogy a mindenkori — diákok közt változatlanul tökéletes — információs szolgálat felderítése szerint az új tanár azonos Krammer Jenővel, akinek írásait már A Mi Lapunkból ismertük, sőt olykor a kolozsvári Korunkban is olvastuk. A mi kisvárosunkban pedig vajmi ritka volt az olyan tanár, aki íróként is működött volna (az idő tájt már megszűnt — s tudtommal azóta sem éledt újjá — az a helyes szokás, hogy a középiskolák értesítői a hivatalos híreken kívül egy-egy tanulmányt is közöltek); s amit Krammer Jenőtől A Mi Lapunkban meg a Korunkban olvastunk, a legkevésbé sem volt „tanáros", de még a hajdani értesítők dolgozataira sem emlékeztetett. A legújabb francia irodalom fő irányairól és kiemelkedő képviselőiről írt, aztán Chaplinről, akit nem szomorkás bohócként, hanem a modern ember egyik megszemélyesítőjeként értékelt, aztán Valentyin Bulgakovról, Tolsztoj utolsó titkáráról, és más ilyen — akkor sokakat izgató — jelenségekről és emberekről ... A kíváncsiság tehát indokolt volt, a valóság azonban felül is múlta várakozásunkat. Amikor ugyanis Krammer Jenő tanáruink lett Érsekújvárott (ahol aztán — rövid megszakítással — majdnem húsz évig működött), csakhamar kitűnt, hogy ő maga még annyira sem „tanáros", mint az írásai: sugárzott belőle az emberség, a tisztaság, a becsület; a jóság és az egyszerűség; a műveltség és a közvetlenség. Öráin megszűnt a rettegés, feloldódott a szorongás, eltűnt a gyűlölt notesz, az üresjáratú leckézést intenzív közös munka váltotta fel. Nem tud(hat)om, hogy csak az akkori rendkívüli viszonyok tatték-e lehetővé ezt a szabálytalan és mégis — vagy talán épp ezért — sikeres oktatást. S nem tud(hat)om azt sem, hogy a mai •középiskolában, ahol már nem is csak notesz, hanem jóval nagyobb osztálynapló tépi-zilálja a fiatalok idegeit, sorvasztja egyéniségüket — volna-e még helye a kölcsönös bizalomra épülő munkának. A tanórák munkáját szervesen (bár sohasem keresetten) egészítették ki a beszélgetések, amelyek a folyosón, az iskolaudvarban vagy akár az utcán rögtönződtek, s amelyek során nem tanár oktatott diákokat, hanem ember beszélt emberekkel. Sok száz, sőt bizonyára ezernél is több fiatal kapott így szellemi és erkölcsi útravalót Érsekújvárott. Nem annyira a szavak hatottak (bár azok is...), inkább — főként — a példa. Nemzedékünk és az utánunk jövő nemzedék is közelről láthatott, mindennapos érintkezésben ismerhetett meg egy embert, aki — anélkül, hogy kimondta volna — egész magatartásával azt példázta, hogy az erkölcsi- érték független a társadalmi funkciótól, rangtól vagy szereptől, amelyet valaki betölt. Krammer Jenő soha nem akarta, hogy igaza legyen, s hogy igazát mások is elismerjék; arra törekedett, hogy ő maga legyen igaz. Nem volt s ma sem ellensége senkinek és semminek, csupán az üres szavaknak meg a semmitmondó frázisoknak; azoktól viszolygott — megértő részvéttel — akiknek az igéi, Ady szavával élve, „zengők és nagyok". Ám kevés szóból is sokat ért a fejlődő ember, főleg ha a kávés szó — miként Krammeré mindig — a lényeget mondja; arról beszél, hogy az életben őszinteségre s mindenféle gondolatközlésben (így a művészetben is) hitelességre kell törekedni; mert minden, ami hamis, eleve embertelen, sőt emberellenes.
