Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - JUBILÁNSAINK - Dobossy László: Krammer Jenőről hetvenedik születésnapján

Ez a soha nem tételesen kifejtett, hanem mindig közvetlenül, szinte alkalomszerűen megnyilatkozó szellemi magatartás hatott az egymást követő nemzedékekre, előbb csak városunkban, aztán egyre szélesebb körben. Az őszinteség és a hitelesség esz menye révén olyan műveltségi igény oltódott belénk, amely a legfőbb értékek állha tatos elsajátítását eszköznek tekinti az élet és az ember átalakítására. Hogy pedig eközben — mint előtte oly sokan a legjobbak közül — lyukas hordóba töltögetett tiszta vizet? (Vagyis, magyarán szólva, az újváriak tőle sem tanultak meg franciául?) Lehet, hiszen a víz valóban kifolyt, — de a hordó tiszta maradt!

Olvasom a csehszlovákiai magyar irodalomról újabban megjelent különféle munkákat. S amikor, íme, ml magunk is „kutatási téma“ lettünk, csalódottan tapasztalom, hogy a történelem mily béna tudomány, mennyire képtelen megragadni és kifejezni a lényeget, az életet. Ami nem adat, vagy amit adattal nőm lehet bizonyítani, az — a történelem részére — nem is létezik (és talán okkal nem létezik). A valóság azonban mindig gazdagabb, mint az adatokkal bizonyítható tények összessége.

Mert lám, Krammer Jenő hatását sem lehet lábjegyzetes tanulmányban megrajzolni. Egy verseskönyvről vagy egy regényről — még ha összehasonlíthatatlanul kisebb is az emberformáló hatása, mint a Krammer-típusú nevelőké — bőven lehet értekezni, buzgón keresve a közös pontokat a szerző feltételezett élményanyaga és a műben vázolt világ közt. De egy olyan ember, aki a jelenlétét az életben (mindenki legtermészetesebb törekvését) a közvetlen hatással bizonyította, szintén csak közvetett cselekvés révén kerülhet be a történelembe, például Krammer Jenő is a tanulmányaival, amelyeket mindenfelé (okkal) idéznek.

Korántsem áll szándékomban csökkenteni e tanulmányok jelentőségét, ám Krammer közvetlen hatása sokkal mélyebb, sokkal termékenyebb volt, mint az írásaié. Sőt: a könyvei, cikkei és tanulmányai is főként azért ragadták meg az olvasót, mert világosan érződik belőlük, hogy forgácsok csupán egy szüntelenül működő szellem műhelyéből.

Általában költői műveket szoktak úgy értelmezni, hogy a szövegből visszakövetkeztetnek az alkotó egyéniségére, belső világára; pedig a költő gyakran, sőt legtöbbször nem a valódi, hanem az álmodott énjét jeleníti meg, nem azt, ami, hanem aminek stilizálja magát (...„hősnek, borúsnak, büszke szertelennek, ...Nap fiának, magyarnak“...!; a regényíró önéletrajzi elemei is — hányszor tapasztaltuk! — általában elrajzoltak. Arra azonban csak a legérzékenyebb irodalomértők vállalkoznak, hogy taijul- mányszövegből következtessenek a szerzőre, aki a tanulmányt írta; pedig ha e tanulmány őszinte írói mű, óhatatlanul — még ha olykor leplezetten is vagy akár csak a tárgyválasztás révén — kifejezi alkotója hajlamait, magatartását, egyéniségét.

Krammor Jenő ií, bár soha nem önmagáról ír, mindig jelen van tanulmányaiban. Idézzük példának azt a cikkét, amelyet épp az Irodalmi Szemle közölt nemrégiben A stifteri „szelíd törvény“ és Fábry Zoltán címmel (XIII. évf., 9. sz.). Azt a látszólagos paradoxont fejti ki benne, hogy Adalbert Stifter — a kis témák nagy művésze, a szelídség törvényének vallója és vállalója, a kora világrengető eseményeit passzívan szemlélő ember — hatással tudott lenni olyan politikailag elkötelezett gondolkodóra, amilyen Fábry Zoltán.

Világos, hogy itt nemcsak Stifterről és Fábryról van szó, hanem Krammer Jenőről is. Ö a „szelíd törvény“ korszerű változatának a megvalósítója. Ilyen értelemben burkolt önvallomás ez a cikk; a stifteri „szelíd törvény“ Krammer Jenő élettörvénye is. S amikor ezt írja: „Stifter lénye azonosult a »szelíd törvénnyel«: azt élte, azt sugározta, azt növelte, művészetét ezzel hatotta át, és ezzel állt ellen kora barbárságának, embertelenségének, igazságtalanságának; a szelíd törvény, az ellenállás egyik formája, hatásos és leküzdhetetlen“ — voltaképp, nagyon szabatosan, a saját cselekvését határozza meg.

Krammer elnézést kér az olvasótól, amiért hosszan idézi Stifter vallomását a „szelíd törvényről“. De miként is ne idézné, hiszen Stifter életprogramja azonos az övével! Ha lírikus alkatú esszéíró volna (amilyen például Fábry), maga is megfogalmazná hitvallását. Mivel azonban legfőbb tulajdonsága a szemérem, hasonló mondandójú más szerző mögé rejtőzik. Ámde amit és ahogyan idéz, az ő szava is lehetne. Ezért az