Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - ÚJ HANGOK - Mészáros László: A valóság kritikusa

szerű alkotásban azonban csak ez az áttétel (1:1) jelenti a „művészetet“, de nincs súlya, nincs hőfoka a koncentrált létnek. A fénykép is „élethű“, de a pillanat már választott. És pontosan ez a művészet benne.

A „kritikushiány“-problémának egy lényeges mozzanata: minden író és költő első és legszigorúbb kritikusa először önmaga legyen. Ez, persze, egyáltalán nem könnyű, de neki kell gyűrkőzni. Régi nótp, dehát... Milan Hamada is a „kritikus intellektus“ hiányáról panaszkodik, mely két véglet — a felületes történetiség és a formátlan líri- záció — felé sodorja a prózát. A kritikai szellem — Hamada megfogalmazásában a „kritikus intellektus“ — tehát az egész ember ügye, az egész ember megnyilvánulása, nem pedig ilyen vagy olyan „foglalkozás“. Akik tehát irodalmunk legjelentősebb problémájának a kritikusok hiányát tartják, azok elsősorban a saját „kritikus intellektusukat“ hanyagolják el. Vagyis, többek között azt is elfelejtik, hogy az igazi szellem nem azzal táplálkozik igazán, amit befogad, hanem azzal, amit kiad magából.

„Provincionális-e a magyar irodalom? Az, s okkal, mert az ország is az" — mondja Déry Tibor (Kritika, 6/69). Ha tehát a magyar irodalom is provincionális, akkor a szlovákiai magyar irodalom sokszorosan az. Nyilvánvaló, hogy az irodalom provinciona- lizmusa nemcsak az irodalom ügye. Déry is az egész ország állapotával hozza összefüggésbe. A „csehkérdés“ sem csupán a csehek ügye. L. Nový szerint „A csehkérdés csak addig jelentős, míg világ- és általános emberi probléma" (Host do domu, 9/69). A szlovákiai magyar irodalom is csak úgy válhat jelentős irodalommá, ha nem a cseh-, a szlovák- vagy a magyarkérdés függvényeként létezik, hanem ha önállósul a világgal szemben. Mint Déry „felel“: „A mai művészetnek nem annyira az eredményei érdekelnek, mint a gyökerei, amelyekkel a létbe kapaszkodik. Hogy mit szív jel belőle, s ez milyen híven tudósít a világ állapotáról?"

Ahhoz, hogy megalkothassuk önmagunk számára a világ legvalószínűbb képét, nem feltétlenül szükséges „eredeti“ információkkal rendelkeznünk. A konkrét információk ugyanis a legtöbbször már csak „illusztrálják“ azt, ami a szellem terén régen megkezdődött. A szellem pedig nem ismer határokat. A visszhang is „ellenőrizhetetlen“ törvények szerint terjed. Az, ami lesz, ami történni fog, már bizonyos „mozzanataiban“ jelen van; már „megindult“ a jövőt alkotó, formáló folyamat. Tehát csak keresni kell ezeket a „mozzanatokat“ — vagy mozaikkockákat —, és ha jól átgondolva összerakjuk őket, hát megjelenik, felrémlik előttünk a jövő képe. Mint Paszternák mondja: „Mesz- szi visszhangokat halászva tán megértem, / a kor, amelyben élek, merre tart."

Bíró Béla jelvétele