Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - ÚJ HANGOK - Mészáros László: A valóság kritikusa

tengely-eltolódás teljesen független az ember tudatától és akaratától, tehát ő hűnek hiszi azt a képet — vagyis az igazságot. Az igazán dialektikus gondolkozású ember mindig számol azzal is, hogy tévedhet, tehát kételkedik a „visszatükröződés“ hűségében. vagyis valóságképébe belekalkulálja a korreakciós tényezőként működő szkepszist

— ami a kritikának az alapja. Minden objektív igazság tehát csak úgy objektív, hogy már „átszűrődött“ a szubjektum tudatán.

A szubjektív idealizmus vádja ellen csak ennyit: a szubjektív idealizmus alapkört cepciója természetesen téves, mert a világ függetlenül létezik a tudaton kívül is. A valóság azonban már emberi kategória. A világ létezhet a tudaton kívül, de a valóság nem — mert a valóság a mi emberi valóságunk. Ember nélkül a föld csak néma bolygó — és nincs se világ, se valóság ...

Tőzsér Árpád szerint „az esszé nem »az« irodalom, hanem az irodalom figyelése“. Ez a figyelés, szemlélődés a kritikai szellem megnyilvánulása. Ha azonban ez a szellem csak az irodalomra összpontosít, akkor ott valóban baj van, és nem is csak az Irodalommal. Továbbá, ha ez a kritikai szellem csak az irodalomban „talál“ tárgyat és formát megnyilvánulása számára, akkor magával a szellemmel is baj van. Ugyanis az igazi szemlélődés elsősorban nem a valóság „termékeihez“ fordul, hanem magához a valósághoz. Ha az esszé csak „másodlagos“ műfaj, akkor az irodalom valósága is csak „másodlagos“ valóság az élet valóságával szemben. Az igazi kritikai szellem mindenekelőtt az élet valóságával „hadakozik“, és számára az irodalom csak „harctér“. A harc azonban valóságos: minden gondolat összetűzés a világgal. Persze, maga az irodalom nem „másodlagos valóság“, hanem valóságos valóság: mint egész — a valóság része. Ha a kritikus így látja az irodalom és a valóság viszonyát, akkor az irodalmi alkotás- kritikájában is a valóságot kritizálja: az esztétikai síkban a mű valóságát (az irodalom valóságát), az erkölcsi síkban pedig magát az egész valóságot.

Miért csak Fábry volt képes nálunk európai szintű szemlélődésre? Mert ha „a fó epika megszületése — tehetség kérdése" (Duba), akkor a szemlélődés csak a szellem kérdése. Az irodalom körül „libegő“ szellemek „kaliberétől“ függ, hogy mit képesek produkálni. A szellemvilág kialakításának a feltétele: szellemekkel kell körülvennünk magunkat. Ha irodalmunk „tipikusan középszerű irodalom“ (Turczel), akkor (valószínűleg) szellemeink sem nagyon „törnek“ felfelé. Nem sok irónia kellene hozzá, hagy ezt mondhassuk: van Fábry — és a szlovák magyar irodalom. Az elkövetkező években majd eldől, hogy „felzárkózik-e“ valaki Fábry nagysága mellé.

Ha csak szemléljük a valóságot, akkor is. a valóság vonzásában maradunk. Bizonyos fokú felemelkedés azonban elengedhetetlenül szükséges, hogy lássuk a valóságot. Ez a felemelkedés a nézőpont vertikális mozgását jelenti: van minimuma és maximuma, valamint optimális értéke. A minimum azért nem léphető túl, mert akkor „a fáktól nem látni az erdőt“. A maximum pedig azért nem, mert a földvalóság vonzóerején túl a valóság csak egy gumilabdává zsugorodik, amellyel tetszés szerint lehet „dobálózni“. Az ontológia szempontjából azonban kétségtelenül szükség van a Hold nézőpontjára is: mi lesz a földdel (a valósággal) mint bolygóval (egésszel). A nézőpont optimális értékével az irodalomnak kell dolgoznia — míg a filozófia a maximum felé hajlik. Minden túlságosan valóságos, tehát hétköznapi (mindennapi) mű csak magát a hétköznapot szolgálja. Sok embernek adja a minimumot. Tehát: a valóság folyaiha horizontálisan hömpölyög, a szemlélet nézőpontja pedig vertikálisan mozog fölötte —• természetesen ugyanúgy végezve horizontális mozgást is: a valóság vonzásában.

Az igazi művészi alkotás szellemi koncentrátum. A szellem mind a tíz érzékszervével érzékeli a valóságot, és aztán az egész létet b e 1 e s ű r í t i az alkotott műbe. A sűrítés fokától függ a mű művészi értéke. Vannak irodalmi alkotások, amelyek „egy az egyhez“ „ábrázolják“ a valóságot. Ez az „élethűség“ azonban nem művészet. A különféle „Szabó család“-okból semmit sem tud meg az ember az életről, amit ne ismerne a saját hétköznapjaiból. Persze, némely irodalmi mű lehet művészi akkor is, ha néha vagy akár egy egész novellában szinkronban folyik a „cselekmény“ a reális idővel — vagyis a mű történésének reális ideje van, tehát dramatizált, mint például Hemingway novellái —, de itt is sűrített a kezdet és a vég, mert a novella (például a Bérgyilkosok) minden „egyidejűsége“ ellenére is megkomponált. Vagyis az igazi művészi munkából (irodalmi alkotásból, prózából) akkor is érezni a „sűrített lét“ hőfokát, ha az történetesen „egy az egyhez“ ábrázol. (Még egy példa: Merle: Sziget.} A közép-