Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - ÚJ HANGOK - Mészáros László: A valóság kritikusa

Mészáros Lászli

a valóság kritikusa

íróink és költőink többsége elkeseredetten és türelmetlenül „áhítja“ a kritikát. Vajon miért? A legvalószínűbb ok talán az, hogy mindenáron a „ranglistán“, az értékek koordinátarendszerében akarják látni és tudni magukat. A kritikus feladata valóban többek között az is, hogy érték- és hierarchia-rendszereket alkosson, „vezessen“ 2z irodalomról, de ez is — mint minden más kritikusi megnyilvánulás — elsősorban a kritikus magánügye. Vagyis: a kritikus vagy megalkotja értékrendszerét, vagy nem, de inem lehet őt „kényszeríteni“ erre. Az igazi kritikus előbb-utóbb eljut egy szintetikus felméréshez, de ne feledjük, hogy a kritikus dolga nem csak az irodalom, hanem a valóság maga. Az Igazi kritikus a valóság kritikusa — és nem csak irodalomkritikus. Ha majd eljut egy bizonyos pontra, ahonnan egyre jobban rendszerbe áll a kitágult horizont, akkor majd megírja a maga „irodalomtörténetét“ — mint például Babits, Szerb stb. A kritikus tudatában — és feljegyzéseiben is — akkor is „élnek“ az egyes írók és költők, ha történetesen még nem írt (közölt) semmit sem róluk. A kritikusnak nem kötelessége reagálni minden megjelent műre, hanem :kötelessége — melyet, persze, önmaga ró ki magára — ismerni és nyilvántartani azokat. És végezetül azt se feledjük, hogy a kritikus reakciója meglehetősen adekvát a mű akciójának erősségével. He tehát egy mű „mellbevágja“ a kritikust, akkor az nemcsak „besorolja“ azt a művet könyvtárába és — „képzelt“, vagy már „materializált“ — értékrendszerébe, hanem nyomban tollat ragad, elgondolkozik és ír, reagál.

Tőzsér Árpád egy időben úgy panaszkodott, hogy Cselényi Lászlónak „nem akadt hozzá méltó kritikusa". A panasz akceptálható, de figyeljük meg, hogy nem maga Cselényi panaszkodott! A költőnek elsősorban azért van szüksége kritikusra — ha van egyáltalán —, hogy „veszekedjen“ vele. Ha pedig nincs kritikus, akkor marad „veszekedő partnerként“ maga a világ. És az igazi kritikus is úgy „születik“, hogy először alaposan „hajbakap" a világgal. A kritikus a valóságon keresztül jut el az irodalomhoz, hogy segítsen új valóságot és valóságos irodalmat teremteni.

A legmagasabb fokú filozófiai általánosításban a világot objektumnak, az embert pedig szubjektumnak fogjuk fel. (Persze, az ember is része a világnak, a természeínek, tehát szintén objektuma, de tudata „kiemeli“ őt a természetből és szembeállítja vele. Az ember nélküli világ elképzelhetetlen.) Ezt az alaptételt nem szabad elfelejteni, mórt erre visszavezetve sok más „tétel“ könnyen igazolható.

Például: egy klasszikus tétel szerint „Az igazság az objektív valóság hű visszatükröződése az ember tudatában". A fenti definícióban két fogalom „labilis“. Az objektív valósághoz nem fér kétség, de mi az, hogy hű és visszatükröződés? Azt a hűséget nem ellenőrizheti maga az, aki éppen visszatükrözi a valóságot. Ez az egyik „hibaforrás“. A másik: a visszatükrözésnek is vannak objektív momentumai (összetevői), amelyeket az ember nem befolyásolhat, azok viszont befolyásolják a visszatükröződés folyamatát, és többé-kevésbé élesítik vagy homályosítjá;k a visszatükrözött képet Ez a koordináta-