Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - ÚJ HANGOK - Farkas István: Egy hét a „felkentek” között (Emlékezés az Ige lillafüredi kongresszusára)

jelent a Prágát Magyar Hírlapban Lillafüredi levelem, onnan is tudhatták, kiik voltunk ott, mit csináltunk. De hiába mondogattam, hogy Pesten megtapsolták a szlovák dalokat, nemigen hitték el.

Éppen akkor nemrégiben jelent meg Krammer Jenőnek a Magyar Figyelő I. évfolyamának 1—2. számában A szlovenszkói magyar pedagógia feladatköréről írt pompás tanulmánya, amelyben többek között ez állt: „Így önmagában, saját kultúrköreinek határán belül végzi el azt a nagyon kívánatos és hasznos munkát, ami a szomszédos nemzetek kulturális együttműködését jelenthetné, ha nem állnának ennek útjában politikai egyenetlenségek és nyelvi nehézségek."

Egy másik érdemes kultúrmunkás, Szalatnai Rezső, Kukučin-fordításom előszavában ezekat írta: „Igaz, meg kell, hogy mondjuk, az ismertetés és közvetítés eme szépcélú útja manapság épp eléggé göröngyös, sőt, tövises is, és meg-megakasztó. Csehszlovákmagyar szellemi megismerést, közeledést, együttműködést csinálsz? Így hangzik a kérdés, s nyomában tüstént magasra szökken mindkét nemzeti oldalon a bizalmatlanság politikai szemöldöke. Mintha az irodalomnak valami köze volna a határsorompókhoz? De érezzük már, ennek a csúf kerékkötésnek is vége szakad egyszeri

Ezt a legjobban épp az olyan tetteknél érezzük, amilyen itt Farkas Istvánnak, a szlovenszkói magyar írónak, a szlovák-magyar irodalmi megismerés és közeledés egyik legrégibb munkásának ez az érdemes Kukucin-fordítása. Íme: a rendszeres, komoly szellemi ismertetés egy fajtája, egy kikezdhetetlen jajtája, melyet legméltóbban maga a nagy szlovák író köszönt meg s vezetett be egyúttal, röviddel halála előtt, amikor egy meleghangú szép levélben nemcsak örömmel hozzájárult legfőbb művének magyarra fordításához, hanem e fordítás szellembékítő és nemzetismertető minőségét is megállapította ...“

Aztán elült a zaj, már senki sem kérdezte, mit csináltam Lillafüreden, miről beszéltek a magyar írók. Ö, nem, nem irredentizmusról, hanem a szellem megbékítő erejéről, a nemzeti kultúráik világtalálkozójáról, az agymást megismerés és megbecsülés sorsirányító fontosságáról. Hogyan is beszélhetett volna másként József Attila vagy Illyés Gyula vagy bárki az összegyűltek közül! Vajon az erdélyi magyar írók ajkáról fakadt romám népdalok nem a román-magyar testvériség szellemét mintázták, s az én szerény szlovák népdalaim nem a Tátra leheletét sugározták-e?

Harminchat év távlatából ma is így látom. S örülök, hogy azelőtt is, azóta is, mindig így láttam.

Proházka István felvétele