Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - ÚJ HANGOK - Farkas István: Egy hét a „felkentek” között (Emlékezés az Ige lillafüredi kongresszusára)

A nők közül nekem feltétlenül a karcsú, elegáns Urbán Eszter tetszett a legjobban. Nem is csodáltam, hogy az Ázsia-utazó Baktay Ervin ül mellette.

Amikor Jóval éjfél után a szerpentinen felfelé ballagtunk a Palota-szállóba, Móricz Zsigmond belém karolt. Bennem „megbízott“, mert, mint éppen Berda Józsinak mondta: „Ti csak jogadjátok az embert, de el nem kíséritek!" (Ezt arra értette, hogy amikor 1932. január 12-én az én meghívásomra Ipolyságon tartott előadást, másnap reggel legalább harmincan kísértük el egészen a határig.)

Egy délután az egyik elhagyott sarokban Kárpáti Auréllal, a halk szavú esztétával és kritikussal ültem. Megígérte, hogy beszél Földi Mihállyal, s bekerülhetek a Pesti Napló novellistái közé. Akkoriban éppen „szabad" voltam, a Reggel, amelybe novellákat írtam, megszűnt, a Magyar Újsággal nem volt kapcsolatom, a Prágai Magyar Hírlap pedig hol közölte, hol nem közölte írásaimat. Maradt a Magyar Írás és a Magyar Minerva. így hát éppen kapóra jött Kárpáti Aurél kedves ajánlata. Hosszan elbeszélgettünk, míg közénk nem rontott egy Csehszlovákiából odalátogatott, de hivatlan politikus, és meg nem zavarta beszélgetésünket.

— Ki ez a csodabogár? — kérdezte Kárpáti, ahogy a gömbölyű politikus otthagyott bennünket, hogy más áldozatokat szemeljen ki.

Megmondtam. De azt is elmondtam, hogy mi magunk otthon nem sokat törődünk vele, mi, csehszlovákiai magyar írók felszabadultunk a politikai gyámkodás alól. Ki-ki oda és azt ír, amit akar. Ennyit már nekünk is hozott a hazai demokrácia.

Közben végigsuhant a helyiségen Gergely Márta kreolos szépsége. Erre abbahagytuk a beszélgetést.

Már úgy gondoltuk, hogy ezetket a békességes, szép napokat mi sem fogja megzavarni, amikor egy este halljuk a döbbenetes hírt: Pakots József, az IGE szeretett elnöke szívszélhüdésbon hirtelen meghalt Pssten, ahova ügyei szólították. Az írócsalád tanácstalanul nézett egymásra.

Úgy volt, hogy vasárnapig maradunk Lillafüreden. Néhány pesti író azonnal hazautazott. Mi, többiek ottraaradtunk. Most már egymás között folyt a beszélgetés, s ha lementünk a hámori csárdába, ott sem esett hangos szó, ki-ki visszaszállt az emlékeibe, s halk beszélgetéssel telt az idő.

Vasárnap a reggeli gyorssal utaztunk vissza Pestre. Mindnyájan részt akartunk venni Pakots temetésén. A gyászbeszédet Móricz Zsigmond tartotta. Neiki is gyásza volt. nemrégiben veszítette el testvéröccsét.

A temetés után magunkra maradtunk Simándy Pállal, aki már évek óta újra Pesten élhetett, mégsem italálta a. helyét, s jóformán csak nyomorgott. Akkoriban egy cselédszobában lakott.

Ketten búsultunk a nagy házrengetegben, ahol idegeneknek éreztük magunkat. Én az IGE ingyenes vendége voltam, jóformán minden magammal hozott pénzem megmaradt. Este bekerültünk a Bródy Sándor utcai Adriai Hajóba. Itt vacsoráztunk, s itt találtuk az erdélyiek Iközül Berde Máriát, Molter Károlyt és Ligeti Ernőt. Szó szót követett, mi, kisebbségi életet élő magyar írók tudtunk miről beszélgetni. Egyszerre csak valamelyiküknek eszébe jutott, s rákezdett halkan egy édesbús román népdalra. A cigány is felfigyelt, s mindjárt átvette a dallamot. Amikor a román daloknak vége szakadt, hozzám fordultak:

— Hát te ismered-e a szlovák népdalokat? Hiszen egy földön élteik!

Erre szó nélkül rákezdtem én is a legkedvesebb szlovák dalomra:

— Sobotienka ide ... — Aztán a másikra: — Zaleť sokol, biely vták...

Az Adriai Hajó közönsége megtapsolta mind a román, mind a szlovák népdalokat. Elismerően néztek ránk, a világváros közönségétől távol állt minden sovinizmus, elhallgatták volna a világ bármely nemzetének dalait. Egyszsr csak odalép hozzánk egy kócos hajú fiatalember. Bemutatkozik:

— Én Sértő Kálmán vagyok ...

Akkoriban tűnt fel mint népi költő. Aztán vele együtt ittuk a tokaji bort. Én, a csehszlovákiai „nábob“ könnyen fizethettem, akkoriban, a gazdasági válság idején Magyarországon potom áron vesztegették a borokat, nem volt kineik eladniuk.

... A következő héten hazautaztam kisvárosomba. Mihelyt megtudták, hogy otthon vagyok, magához kéretett a csendőrparancsnok. Udvariasan kikérdezatt, különösen arra volt kíváncsi, hogy mi volt az „irredenta“. Csodálkozva néztem rá. Akkor már meg-