Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - ÚJ HANGOK - Farkas István: Egy hét a „felkentek” között (Emlékezés az Ige lillafüredi kongresszusára)

Megkezdődött életem egyik legboldogabb és legemlékezetesebb hete. Amikor az első napsugaras reggelen a nagy teraszon reggeliztünk, véletlenül Kassák Lajos mellé kerültem. Kemény beszédű, inkább szűkszavú ember volt, aki az életet is úgy cszter- gályozta, mint fiatalabb korában a vasat. Kikérdezgetett, hogyan élünk Csehszlovákiában. De nem is kellett sokat tudakozódnia, akkoriban a legtöbb magyar író — hacsak nem volt rendes polgári állása is — bizony csak tengődött. Nagyon keveseknek adatott meg, hogy elérjék a jó „polgári“ életszínvonalat.

Reggeli után előadások következtek. Ebéd után szabadok voltunk, ki-ki saját kedvtelésének élhetett.

Mindjárt az első délután bementem a borbélyhoz. Ügy illett, hogy rendbe hozzam magam, különösen nyiratkozni nemigen szerettem. No, ha én nem szerettem, volt ott egy nálam még nagyobb hajú, bajuszos fiatal költő: József Attila. Az igazat megvallva, csak elég futólag ismertem, a mi sajtónk nem volt tőle elragadtatva. De különös tűz égett a szemében, és fiatalos heve magával ragadott. Nyiratkozás után megkérdezte, mi a tervem. — Semmi — válaszoltam. — Akkor sétáljunk egyet — mondta, és elindultunk a tó felé.

Így lettem fültanúja egy csalódott költő és „szegény ifjú“ önvallomásának, hiszen az idegenekkel szemben mindig közlékenyebb az ember, mint az ismerősökkel. Ügy látszik, megnyertem a tetszését, mert kiöntötte a szívét. Beszélt anyagi gondjairól is, elmondta, hogy lenézik, mert szocialista és szegény, pedig azt, hogy tehetséges, elismerik. Ám magából a tehetségből nehéz megélni. Szinte villoni kínak közt élt, tekintetéből kiolvastam, hogy hamleti kérdések gyötrik: lenni, vagy nem lenni. Legalább két óra hosszat sétálgattunk így, s ha kollégákba botlottunk, csodálkozva néztek ránk, hogy így egymásra találtunk. Pedig csak ő talált meghallgatásra.

Harminchat év távlatából is magam előtt látom. Vajon átsuhant-e agyán csak egyszer is a gondolat, hogy valóban egész népét fogja „nem középiskolás fokon tanítani", hogy régi egyetemét is róla nevezik majd el, s hogy Ady után a legtöbbet számít majd a modern, különösen a szocialista magyar irodalomban?

Simándy Pálnak tetszett, hogy ilyen békés együttlétben talált bennünket. Ö szerette és becsülte József Attilát. Sorsuk is sokban egyezett.

Egy reggel Illyés Gyulával ültem. A rácegresi puszta gépészének fia mosolyogva vette tudomásul, amikor elmondtam, hogy az uradalmi intéző fia, aki Rácegresen póni- fogaton Járt, ma az édesapja által ráhagyott negyven holdon gazdálkodik, de nem tud már sem úr, sem paraszt lenni, és elégedetlen az életével. Édesanyja, az egykori ozorai jegyzőlány is egészen elfalusiasodott. Nem volna már idegen számára a puszták népe. Illyés csak mosolygott. Ö, milyen távol állott már tőle az ifj. Molnár Gyulával együtt átélt gyerekkor, mennyivel többre vitte! Aztán arról beszélt, hogy mit látott a Szovjetunióban. Hogyan hallgatták ki a pesti rendőrfőkapitányságon, s fenyegették, hogy nemsokára ott lesz az új „otthona“.

Lillafüred nem a bohémvilágnak termett. Vacsora után többen felkerekedtek, és lementek a hámori csárdába, ahol iksz-lábú asztalok mellett fesztelenül elbeszélgethettek. Én hűséges famulus módján mesteremnek, Móricz Zsigmondnak a bal oldalán ültem. Berda József mulatott is ezen a végtelen ragaszkodáson. Az én bal oldalamon Szekula Jenő ült, aki erősen megkedvelt. Kesztyűben, szivarral a szájában • ült, és hallgatott. Néha megkérdezte, nem akarok-e még indulni. Nem akartam, dehogy tudtam volna otthagyni a magukra talált írókat!

Velünk szemben Kosztolányi Dezső éppen a fiát emlegette, a nagy gimnazistát, aki éjjel is Mikszáthról álmodik. Hogy gondolhattunk volna arra, hogy nemsokára ő is örökre elhagy bennünket!

Ott ült Mohácsi Jenő, Az ember tragédiája német fordítója is. Ott ült a halk szavú, végtelenül kellemes esztéta, Németh Andor, aki a háború alatt Kuncz Aladárral élt a „fekete kolostorban“.

Simándy Pál, hogy, hogy nem, fehér abroszt terített magára, és bemutatkozott mint a magyar Gandhi. Egészen olyan volt. Nagy tapsot aratott. Ö hívta fel figyelmemet a szőke Pap Károlyra, aikiről senki sem gondolta volna, hogy a rabbiképző főiskolát a világi irodalom kedvéért hagyja ott. De Megszabadítottál a haláltól című regénye éppen akkoriban keltett nagy feltűnést és megérdemelt sikert.