Irodalmi Szemle, 1970

1970/1 - Grendel Lajos: A teniszlabda

Ica a legostobább kifogásokon nevetett a legjobban.

— A varrónő miatt nem jönnél, tudom... Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, honnan ismer ez annyi népdalt. Sose hallottam őket. Lehet, hogy ő maga költi? Vagy a faluról hozta mind? A falusiak munka közben mindig énekelnek.

— Ezt honnan veszed?

— Te mondtad. De lehet, hogy valaki más. Nekem ez nagyon tetszik. Ilyenkor szeretnék együtt lenni velük.

Irma csodálatosan énekel. Naphosszat görnyed a varrógépe fölött, apja szőlőt kapál, a kisfia valamelyik szobába húzódik, és játszik. A varrógép zakatolása kihallatszik az udvarra, valami ritmust visz még a mi munkánkba is. Mintha biztonságérzetet, valamiféle megbonthatatlan rendet teremtene maga körül.

— Félek ettől a gyerektől — árulta el egyszer Irma. — Nem megy ki az udvarra, folyton csak játszik. A kockáival. Valamit fel akar építeni, de mintha még sose sikerült volna neki. Néha az az érzésem, hogy nem is ö játszik a kockákkal, hanem a kockák vele.

— Gyerek még.

— Éppen ez az! Egyáltalán nem úgy viselkedik, mint a többi gyerek.

— Társaság kéne neki.

Irma lemondóan legyint:

— Ugyan! Azt hiszi, nem próbáltam? Rájuk se hederített.

Egy nap elromlott a varrógépe. Az ágy szélén ült, riadtan figyelte a kisfiú minden mozdulatát.

— Télen egy hóembert állítottunk a konyha elé. Azt hiszi, örült neki? Csak nézte. Sokáig nézte, aztán bejött. Én pedig hirtelen arra gondoltam, hogy talán az apjának nézi. Valami pótapának. Hát nem furcsa?

Nevetni kezdett. Olyan hosszan nevetett, ahogy csak egyetlenegyszer, álmában. Az álmodta, hogy az anyja sírja fölött áll, a szomszédos kereszten pedig az ő neve. Mögötte egy ráncos öregasszony, aki arról beszél, hogy mennyire jól ismerte mindkettőjüket.

— Törvénytelen ikölyök. De ne gondolja, hogy azért jöttünk el a faluból! Sőt, ott talán jobban szerették, mint én magam.

— Nálunk nem vennék ennyire természetesnek.

Irma vállat vont:

— Nem érdekel. Gondoljanak, amit akarnak. Tudomásul kell venniük.

— Nálunk is előfordult már ilyesmi.

Ez bután hangzott, mintha védeni próbálnám, ami Irmát szemmel láthatólag dühítette.

— Azt a kastélyt puszta kézzel szét tudnám verni.

— Túl vastagok a falai.

Erre mindketten elmosolyodtunk.

— Maguknak jó. Maguk tudnak élni. Csak az a baj, hogy gyerekük nincs.

Aztán maga alá gyűrte az ágyterítőt, újra nevetni kezdett.

— Ogyis a maguké lesz ez a gyerek.

Ica sokszor érdeklődött a gyerek felől. A nyár végére nyugtalanabb lett, de így volt ez minden évben. A kertbe is többször kijött, a teniszpályára is, és úgy sétálgatott a pálya szélén, mintha ő gondozná.

— A jövő héten kivágatom a diófát.

Ica ellenkezett.

— Tavaly is jó termést hozott. Tele van új hajtásokkal.

Érthetetlenül ragaszkodott a korhadó fához. Nekidőlt a törzsének, mintha dacolni akarna a fűrésszel, vagy a testével akarná felfogni a fejszecsapásokat.

— Meglátod, jövőre még el is adhatunk belőle.

Vacsora után arra kért, hogy menjünk le a városba. Legalább sétálni, vagy be egy moziba.

— Ma már elkéstünk. Majd holnap.

— Igazad van, majd holnap.

Később szemrehányásokat tett:

— Trágyázni kellene ezt a fát. Törődni vele. De te csak a szőlővel törődsz.