Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - ÚJ HANGOK - Mikola Anikó: Helén egy éjszakája (elbeszélés)

Hirtelen azonban az anyja jelent meg az ajtóban, gyűrött hálóingben, lebontott konttyal. — Mi van? — kérdezte azon a hangján, amelyben elnehezült testét kímélő lustasága és naiv kíváncsisága harcolt a nagyobb helyért.

Az öregember, aki támadásra készen lapított, mint a sarokba szorított vadállat, erre elernyesztette görcsbe rándult izmait. Némi bűnbánattal, de inkább lenézéssel teli pillantást vetett a lányra, és kiment a szobából.

Felnyitotta a szemét, nem merte tovább zárva tartani. Vágyakozva gondolt rá, hogy jó lenne szenderegni, gondolatait, emlékeit kikapcsolva a létezés áramköréből. Ha már az álom kerüli is, legalább mozdulatlanul, tapintható sötétbe zuhanva pihenni, süketen, vakon, érzéketlenül minden iránt. Kinyújtotta kezét, hogy leoltsa a lámpát, de mint már annyiszor, most is megriadt, ha arra a percre gondolt, amely a szemnek még áthatolhatatlan sötétet torz képekkel vetíti tele.

Később megtalálta a megoldást. Felült, és meggyújtotta az asztalon levő díszgyec tyát. Az új kanóc nehezen fogott tüzet, körméig égett a gyufaszál, mire végre-végre parányi lángocska kapaszkodott a fonál végébe. Kisimította lepedőjét, megfordította az átmelegedétt párnát, és gyorsain lekattintotta a villanyt. Egyszeriben cserbenhagyta magára erőszakolt nyugalma. Érezni ikezdte a jól ismert belső remegést, a félelem kifejczhetetlein szorítását a mellében és a torkában, amely még a halántékát hasogató fájdalmat is feledtette vele egy percre.

A gyertyaláng, amely eleinte olyan erőtlen volt, hogy csak egy asztalnyi körben tudta visszaverni a sarkokból előkúszó homályt, növekedni kezdett, s amennyit hátrált a sötétség, annyit engedett Helénben a fojtogató rémület. A lángot nézte, még mindig a lángot nézte merően, s inkább képzelte, mint látása fogta hálóba a szobát, éberen ügyelve a legkisebb moccanásra is.

Kint már derengett.

Huívágner A. jelvétele