Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - ÚJ HANGOK - Mikola Anikó: Helén egy éjszakája (elbeszélés)
enyhülésének és annak, hogy embereket láthat maga körül. Ilyenkor a tolongásnak is örült a villamosban, a sorbaállásnak az üzletek előtt, a kollégák sablonkérdéseinek is örült, mert válaszolhatott. Rövid életű kis örömök voltak ezek, de kiegyensúlyozottá tették nappalait. Lehunyta elkínzott szemét, hogy meneküljön a fejére hulló éles fény elől. Az enyhet adó sötétség hegyek közé zárt szülővárosát, gyermekkorát hozta elő fakó, de lassan elevenedő képekben. A városszéli szürke házat csak egy rég kiszáradt bodzabokrokkal sűrűn telenőtt vizesárok választotta el a hegynek futó temetőtől, amelyhez fogható szépet és kedveset sehol sem talált az elmúlt évek során, pedig ahány városban, faluban megfordult azóta, mindig a temető volt az, amelyet sosem szűnő nosztalgiával legelőször felikeresett... Ez a temető volt a második otthona. Ez a vénséges vén gesztenyeerdő, amelynek időn kívüli nyugalmában, mint mozdulatlan, zöld víztükör alatt az Iszapba ágyazott kövek, süppedeztek a mohos sírkövek a laza, humuszos talajban. A porladozó halottak pedig az álmos kisváros hétköznapjainak Jótékony közönyében. Ide menekült ki a futtában bekapott ebéd után, de sokszor még iskolából Jövet a gondjaival, ébren álmodott álmaival, a könyvszekrény díszkiadású lexikonsorozata mögé bújtatott, számára tilos olvasmányokkal. Néhány órára legyűrt bűntudata ilyenkor nem engedte megállni, s egy csendes fohászra kulcsolt kézzel felidézni alig ismert apjának arcát, jóságos szemének és hangjának emlékét a polgári ízlés gazdagabb, hivalkodóbb márványtáblái között csak néhány szál friss virággal szerénykedő sír mellett. Ilyenkor a dombtetőre vitte a lába, a távolból ide kéklő hegyektől koszorúzott kaszálóra. Leheveredett a mindig újrasarjadó fűbe, a tücsökciripelés, vadvirágok és a száradó széna illata közé. Itt volt félénk gyerek, ügyefogyott, nyakigláb kamaszlány, s itt volt jólneveltségének és alázatának béklyóival küszködő gimnazista, akinek kisebbrendűségi terhe mellé még a „jó tanuló“ jelző roskasztó súlyát is nyakába akasztotta a család. Ez a súly is buktató volt azon az úton, amelyen eszményképe, az igazság és egyenesség nemtőjévé idealizált apja emlékének segítségével emberré válhatott volna. Tudta, hogy elbukott. Nem sejtés, nem holmi elaltatható lelkiismeret-furdalás volt benne ez az érzés, hanem jellemtelenségének tudatos komplexusa. Néha feltámadt benne a kétely, hogy igazságtalanul vádolja magát ezzel a rettegett jelzővel, hiszen apró-cseprő emberi hibáin kívül bűne csak annyi, hogy gyáván meghátrál, amikor joga, sőt kötelessége lenne az önvédelem vagy lázadás. A felmentő kételkedést azonban mindig az éjszakák bűnhődése követte. Ilyenkor kétszeresen utálta magát az alázatért, amely úgy hozzánőtt, olyan eltüntethetetlen lett, mint bőrén a sebhelyek. Azért az alázatért, amely egyetlen menedéke az emberek sóvárgott s mégis rettegett közeledése elől, akár dicsérik; *akár bántják, a véleményét kérdezik, vagy megalázzák, figyelnek rá, vagy észre sem veszik. Tudta, hazudna önmagának is, ha mindezt elrontott gyermekéveivel mentegetné, ha családját tenné felelőssé öröklött vagy szerzett hibáiért, s mégis, könnyebb volt elviselni, ha mást is bűnösnek tudhatott. Pedig sejtette a baj okát. Hiába űzte el a felismerést, újra meg újra rá kellett döbbennie, hogy ha valaki, akkor ő vétett a legnagyobbat saját maga ellen. Előbb csak egy-egy gyöngébb felelet, lemásolt dolgozat eredményét mentette féltve őrzött nyugalma, értnthctetlenségének hazug látszata alá anyja hisztérikus kitörései elől, mostohaapja kétértelműen tompított korholása, féltestváröccse sunyi káröröme elől. Később azonban lánnyá érésének váratlan s ijesztő problémái, számtalan, megválaszolatlan kérdőjele, többnyire rövid életű, de annál maróbbá koncentrált s viszonzatlan, szerelmei jutottak erre a sorsra. Helén sokszor összehasonlította serdülőkorát másokéval, s láthatta, mennyivel köny- nyebben estek át mindezen, ő azonban hidegségével, bizalmatlanságával egyre inkább csak rontott a helyzetén. Ahelyett, hogy egy kis önfegyelemmel megpróbált volna közeledni a családhoz, tehetetlenül sodródott tőle egyre távolabb. Csak nagyanyját, a jóságával, béketűrésével apjára emlékeztető idős parasztasszonyt, a családtól idegen, szinte kegyelemkemyéren tűrt egyetlen fajtájabelit pró
