Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - ÚJ HANGOK - Mikola Anikó: Helén egy éjszakája (elbeszélés)
Mikola Anikó « Mén egy éjszakája Már nem tudta, mit olvas, Szeme előtt jobbra-balra dűltek a betűk, halántékán fájdalmasan lüktetett egy ér. Letette a könyvet az ágy mellett álló asztalkára, és megnézne az órát: éjfél múlt néhány perccel. Hirtelen csönd lett. Az állomás beszüntette adását. Most vette csak észre, hogy ríidiója már este óta duruzsolt a fülébe. Más adókkal próbálkozott, egy idáig idegen nyelvű híreket hallgatott, de csakhamar rájött, hogy erre sem tud odafigyelni, csak a füle hallja, de értelméig egyetlen szó sem jut el a hadarva olvasott szövegből. Kivárta a bemondó lélegzetvételnyi szünetét, és megfeszített figyelemmel kapaszkodott bele az első mondatba, de mire az ismerős szavak képpé álltak volna össze, a bemondó már két mondattal előtte járt. Ojra és újra kezdte, kínlódva a szövegre összpontosította minden figyelmét, de hasztalanul próbálkozott. Kikapcsolta a rádiót, s fülelt, hallja-e még a szelet, amely úgy megrémítette az este. Megnyugodott egy kicsit, a szél elült, csak az eső bágyadt sustorgása hallatszott a kert felől. Szerette hallgatni az esőt, de így, egyedül, éjfélkor, ebben a kertre néző szobában alattomosnak, félelmetesnek tűnt a hangja. Látta, amint a száraz föld kortyolja a gyéren hulló permeteget, s a poros leveleikre cikcakkos utacskákat mosnak a lefutó cseppek. Ö, mennyi eső kellene, hogy szomját olthassa az elhanyagolt kert, a kéreggé aszott földben fonnyadó gaz s a meddő, vén diófa! Nem ez az alaittomos kaparászás az ablaküvegen, nem ez a tompított puffogás a rögön ... Másfajta esőkre gondolt, amelyek az utca porát felkergetik a házfalakra, habzó örvényként zúdulnak le az esőcsatornán, és szertelen medreket vájnak a járdaszéli homokba. Elszánt kerepclésük a pléhtetőn: nyugtatóbb, mint ez a fojtott dobolás. Félt. Most, hogy a könyv s a rádió is cserbenhagyta, újra kezdődött a félelme. Hajnalomként a derengés kijózanító s elálmosító perceiben, néhány órás mély álomba zuhanása előtt gyakran töprengett rajta, mitől is fél tulajdonképpen, de sosem tudott erre a kérdésre egyértelmű választ adni önmagának. Egyszerűen csak félt. Félt az esőtől, a széltől, a csöndtől, a zörejektől, mindentől, amit az éjszaka képzelt hatalmai uraltak. Titokzatos birodalom volt számára az éjszaka, amelyben rosszindulatú lényekké váltak a tárgyak, azok az őt körülvevő jól ismert tárgyak, amelyeket a virradat első halvány sugara tudott csak visszaikergetmi nevetséges hétköznapiságukba. A konyhakés mindig ott volt a párnája alatt, de inkább megszokásból, mint célszerűségből, hiszen tudta, a gonosz lelkű tárgyak ellen a legélesebb pengével is hiába hadakozna. Valamirevaló rabló pedig észre sem veszi az utcaszéli roskatag házat, amelynek két lakható szobájában egereken és patkányokon kívül csak egy süket vénasszony lakott — meg ő. Soká jöin ez a reggel... a reggel, amikor kinevetheti az éjszakát, a félelmét, ostobaságát. Amikor munkába menet örülhet a fénynek, levegőnek, mozgásnak, fejfájása
