Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - Ardamica Ferenc: R. Kata (elbeszélés)
.zott, hogy üvölteni tudtam volna kínomban; — Te! Mondtam az állomáson, megkértelek, hogy hozd ide! — Nem hallottam! — Mert nem akartad meghallani! — De édes fiacskám, te teljesen megőrültél! Közelebb jött hozzám . . . — Hát ennyire oda vagy érte? Egy bolond, erkölcstelen lányért? Sohasem lett volna belőle jó feleség! S te még gyermek vagy! Ezt az ügyet letárgyaltuk! Megtudtam Kata címét, és írtam neki. Nem válaszolt. Érdekes, most, hogy Kata nem volt a közelemben, csapatostul jöttek a fiúk, régi barátaim. Kiváncsian hallgatták bécsi élményeimet. Minden alkalmat megragadtam, hogy Kata felől érdeklődjem. Kár volt ezt tennem. A hallottak utáin megbizonyosodtam róla, hogy anyám igazat beszélt. Megkezdődött az iskolaév. Sanyo, aki fölöttem járt, megbukott. Az én osztályomba került. Haverok lettünk, nagy haverok. A lányokat Is megbeszéltük. Egyszer csak Sanyo azt mondja, de kár, hogy R. Kata elköltözött. — Miért? — kérdeztem. — Miért? Ezt te kérded? Hiszen te is furkáltad, vagy nem? — De igen... Persze... — dadogtam, s úgy éreztem, ezzel a dadogással árultam el végleg. Sanyo meg elmondta a részleteket. Szavai kibeleztek. Kongtam az ürességtől, mint szüret előtt a hordók. Már inem tartottam a haveromnak. Pedig az osztályban csak vele lehetett beszélgetni. A többiek kisfiúknak számítottak. Sanyón hamarosan bosszút álltam. Járt az osztályunkba egy tamásfalusi kislány. Sanyó készülődött megfőzni, de megelőztem. S a részletekről épp olyan kegyetlenséggel számoltam be neki, mint ő nekem, A tamásfalusi kislányt azután ejtettem. Egy fikarcnyit sem törődtem vele. Azóta jó inéhány álmatlan éjszakán végiggondoltam, hogyan is lett volna, ha másképp lett volna ... Ha elutazásom előtt korábban oltjuk el a villanyt. Biztosan hat ökörrel sem húzott volna el anyám az állomásra attól a „bolond“ lánytól, R. Katától. De nem jó belemerülni ezekbe a gondolatokba, mert nem alszom, virrasztók, azon . töprengek, ami rég volt, elmúlt, amin nem változtathatok. — Oltsd már el a villanyt! — szólnak rám. — Igen, máris eloltom! Ogy látszik, későn szoktam eloltani a villanyt. Lám, most is ilyen sokáig fenn maradtam. A sötétségben álom és ébrenlét keveredik. Lelkiismeret-furdalás és nosztalgia beleültetnek a bécsi Práter óriáskerekébe. Lassan forog a kerék. Egyre magasabbra emel. Fenn vagyok. A fülkéből láthatnám egész Bécset, de nekem le kell nézni' R. Katára, aki a kerék lábánál áll, és integet... — Gyere le! Gyere le, kérlek! Én mindig melletted voltam, te meg képes vagy elhagyni egy vacak kerékért? Éppen most, amikor a legnagyobb szükségem van rád? Csak tudnám, mit eszel rajta? Azonnal gyere le! — Nem mehetek! Látod, fenn vagyok! Meg kell vánni, míg a vízum, útlevél lejár, míg fordul a kerék. És különben sem mehetek! Én még kisfiú vagyok. Nekem még parancsolnak! Várd meg, míg fordul a kerék! — Hol leszek én már akkor! — kiabálja Kata lemondóan. — Vacak kerék, átkozott kerék! Bár örökké forogna veled, és sohase állna meg! Érted? Sohase! — De Kata, mit beszélsz, hogy mondhatsz ilyet, ilyen bolondokat? — méltatlankodom, és rémülten veszem észre, hogy a kerék forgása felgyorsul. Elzúgok Kata mellett, inem tudok kiszállni ... — Szakadjon rád az a vörösréz szenteltvíztartó! — kiáltja utánam acsarkodva, és eltűnik. A kerék egyre magasabbra röpít; igazán gonosz ez a R. Kata, nem érdemli meg, hogy sajnáljam és rágondoljak, amiért ilyen dolgokat kíván nekem. Kívánsága betelje sedett, a kerék nem áll meg, egyre forog, meddig és hová emel még? Hirtelen megáll. Valahol a fellegekben vagyok. Mindjárt megindul lefelé, mindjárt zuhanok. De mielőtt még elkezdődne a zuhanás, fejemre vörösréz szenteltvíztartók hullnak.
