Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - Ardamica Ferenc: R. Kata (elbeszélés)
Anyám és nagyanyám (ez egy nappal az elutazás előtt történt) elmentek bevásárolni. Egyedül maradtunk ... Ránk tört a bizonytalanság. Én az úttól tartottam. Sohasem voltam még külföldön. Nyugatról annyi mindent összebeszéltek az iskolában. Azt hittem, a sárkányok földjére indulok. Neki is voltak problémái, mégpedig lényegesen komolyabbak, mint nekem, csak ezekről akkor még inem tuditam. Mindketten hangoskodtunk. Én az utazással vágtam fel. Ö meg kicsúfolt érte. Mégsem vesztünk össze. Sőt. Odáig jutottunk, hogy eloltottuk a villanyt, s megkerestük egymást a sötétben. Abból, amit mindketten veszettül kívántunk, nem lett semmi. Meghallottuk a kapu csapódását. Fel kellett gyújtani a villanyt. Alig tudtuk rendbe hozni ruhánkat. Anyám és nagyanyám összenéztek. Kata most az egyszer nem maradt tovább, rögtön hazaindult. Anyám kiintette nagyanyámat, és leültetett... — Fiam, nincs más hátra, mint megszüntetni ezt a barátságot. Zavartan pislogtam. A kínos kezdet után lelkifröccsre számítottam, de tények következtek. Meghökkentően szörnyű, elkeserítő tények: Kata édesanyja „nem normális“! Nem a kórházba szállították, hanem a bolondokházába. Gyógyíthatatlan... Anyám kerek perec kijelentette, hagyjak fel Rajtával, mert kapcsolatunknak „nincs jövője“. Az elmebaj öröklődik. Én meg kijelentettem, hogy azért is feleségül veszem! (Tizenöt éves voltam, ő tizennégy.) Ds a mutter a sarkára állít: Kata terhelt családból származik! Dilis menyre nincs szüksége! Hülye unokákra mégúgysem! És ha Kata még egyszer be mer állítani hozzánk, kidobja! Erre azt feleltem: ez a ház az enyém (valóban az enyém volt, apám még életében rám íratta), ide az jön, akit én beengedek! S akinek itt nem tetszik, az mehet! Mire anyám pofon ütött. Nem sírtam. Csodáltam önmagam. Óriási lehettem, ahogy bemondtam a vizet. Anyám annál inkább bőgött. Azt mondta, ott maradhatok Bécsben. Vissza sem kell jönnöm! Nem ezt érdemelte tőlem. Vegyem tudomásul, nem kísér ki az állomásra! — Ne félj, visszajövök! — vigasztaltam meg. Csak az ágyban jutott eszembe, hogy Katától el sem búcsúztam, olyan hirtelen távozott, s hogy reggel korán megy a vonatunk, már nem kereshetem föl, nagyanyám nehézkes, sok baj lesz vele ... Utolsó percig reméltem, hogy Kata kijön az állomásra. Nem jött. Közvetlenül a vonat indulása előtt loholt be a peronra anyám. Kendője félrecsúszott. — Mi a fene?! — lepődtem meg. Fel akart kapaszkodni, de a vonat már indulóban volt... — Katának meghalt az apja! Állítólag a szíve... Szervusztok. Vigyázzatok magatokra! Szervusztok ... írjatok! — Anyu, mondd meg neki... — nem tudtam folytatni, elakadtam... — Anyu, megengeded, hogy hozzánk költözzön? Anyu, ha visszajövök ... Anyám nem szólt semmit. Fejével nem biccentett sem igent, sem nemet. Nézett utánunk, a távolodó szerelvény után, s úgy láttam, pereg a könnye. Kerek egy hónapig voltunk távol. Amikor hazajöttünk, első kérdésem az volt, járt-e nálunk Kata azóta? — Nem! Magához vette a nővére. — Akkor . .. Már nem is lakik a városban? — Nem! — De miért? Hiszen ... — Ugyan ne beszélj bolondokat! Miit csinált volna egyedül az a kislány? Így is züllött, három hét alatt elzüllött... Míg eladták a bútort, meg egyéb holmit, itt tartózkodott a nővére. 0 sem tudott rá vigyázni! Istenem, ilyen fiatalon! — Nem hiszem! Csak beszélsz! — Kérdezz meg mást! — Akkor is te vagy az oka! — ordítottam fel, mert az egész olyan fájdalmat oko-
