Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - Ardamica Ferenc: R. Kata (elbeszélés)

nulást, ami nem volt okos dolog, mert másnap az Iskolában kikérdezték az „Oda a Generalisszimuszhoz“ című verseit. Meg sem nyikkantam.

Tizenkettedik születésnapom után rohamosan követték egymást az események. Megfáztam. (Mondtam, hogy maradt még hó az ingem alatt.) Ágynak dőltem. Anyám kihasználta a helyzetet. Bement az iskolába, és betegségemre hivatkozva elsimította az ódaügyeit. Apám állapota rosszabbodott. Nagyanyám eladta a házát, s megrendelte apámnak az amerikai streptomycininjekciókat. (— így a lakóktól is megszabadultam, s ezután már mindig veletek leszek — mondogatta.) Anyám állásba menit. Ö lett a városi temetkezési vállalat vezetője. Felváltva reszketett értem és apám életéért. Azonkívül szüntelen rettegésben élt, nehogy újból eljárjon nagyanyám szája (mert lépten- nyomon eljárt), és bajba sodorjon bennünket. A talpig gyászban ájuldozó „vevői“ sem igen nyugtatták meg. Ha meg egyedül maradt, a pattogó koporsók zaja rémítette halálra.

Ügy volt, hogy felmond, de elkésett. (Azután már maradt, mert kellett a pénz.) Egy nappal szilveszter előtt meghalt apám. Szegény, sajnálták az emberek, még élhetett volna, csaik harmincnyolc éves volt.

Anyám sírt, de nem nagyon. Sejtettem, hogy baj történt velünk, de a szomorú esemény súlyát még nem éreztem.

Lépkedtem a gyászkocsi hóban forgó kerekei mögött, és R. Katával való közös szánkózásainkra gondoltam.

Kata velem egy vonalban haladt. Nem a menetben. A járdán, a kíváncsiskodók között. Együttérző pillantásokat vetett rám.

Azt hittük, fogalma sincs a jómodorról. Később elárulta, azért nem állt be a sorba, mert a kék sapka volt a fején.

És rajtam is volt sapka. (Siltes és lehetetlen!) Anyám nem engedte levennem. Ezt a mai napig sem bocsátottam meg neki. (Félt, hogy újból megfázom, és újból temethet. )

A szertartás megrázott. Este csak úgy tudtam elaludni, hogy R. Katára gondoltam.

(A temetés után megérkeztek a kifizetett streptomycininjekciók.)

Kata mindennap eljött, és én hálás voltam neki ezért. Rosszabbul nem tanultam. Megkomolyodtam. Elvesztettem humorérzékemet, kevesebbet nevettem. Kata hibáit már észrevettem, mégis szükségem volt rá.

Anyám a bolttal volt elfoglalva. Nagyanyám unatkozott, és műkedvelő dalárdákba járt énekelgetni. Nekem maradtak a könyveim meg a dilis Kata. Barátaimtól fokozatosan elhidegültem miatta.

Közelebb került hozzám, anélkül, hogy a legszükségesebbet megtudtam volna róla vagy szüleiről. Sohasem jártam náluk, nem ismertem közvetlen környezetét, otthonát, életkörülményeit.

Csaik az apját ismertem, de az nem állt szóba velem. Ha együtt kapott minket az utcán, megverte a lányát. Kata ilyenkor hősiesen viselkedett.

Dühös voltam, amiért nem léphettem közbe.

— Mit verekszik?! — kiáltottam rá egyszer. Többre nem (tellett tőlem.

— Eredj innen, te taknyos! — szólt megvetően, és elvonszolta Katát. Ez után a jelenet után nem tehettem mást, mint gyűlöltem.

Kapcsolatunk további időszaka még három évig tartott. Mit mondjak még róla? A harmadik év vége felé már nem volt útban az orrunk, ha csókolózásra szottyant kedvünk.

Aztán minden elromlott. Közeledett az iskolaév vége, többet kellett tanulni. A tananyag sok volt és nehéz. Mire vége lett a sulinak, és felszusszantunk, megérkezett a nagymama vízuma. Bécsbe készült, azaz készültünk a fivéréhez. (Az útlevélen én is rajta voltam mint kísérő.)

Kata szomorúan bámult rám. Csak eltávozásom előtt néhány nappal bökte ki, hogy anyját kórházba szállították, és apja is beteg.

No, az apját egyáltalán nem sajnáltam. Hogy őszinte legyek, az anyját sem, hiszen nem is ismertem.

Közeledett az elutazás. Kata hű kutya módjára mindennap eljött... Pedig alig értem rá foglalkozni vele.