Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - Ardamica Ferenc: R. Kata (elbeszélés)
Ilyenkor fedezett fel. Tekintete leolvasztotta rólam a térdnadrágot, pőrén álltam. Mintha a plsilőmet nézte volna. Szégyelltem okosságomat. Butasága ellenére Jó becsüs módjára felértékelt. Rájött féltve őrzött titkaimra. Felfedezte értékeimet (oly kevés volt még akkor belőlük), amelyek felett később sok okos lány, nő elnézett. Kata egész lénye úgy vonzott magához, mint vasat a mágnes. Kiegészített. Családunk nőtagjai mélységesen lenézték. Ha szóba került, neve mellett mindig ott szerepeit a „dilis“ jelző. (Magamban gyakran én is így neveztem, de az más volt.) Vérig sértettek vele. Télen bimbózott a gyermekszerelem ... Már nem emlékszem, kinek a szánkója volt viharvertebb, az enyém-c, vagy az övé. Sohasem felejtem el azonban ezeket a szánkózásokat a Kövicsesen, a református temető alatt, majd később, amikor már magányra és együttlétre vágytunk, a szőlőhegyen, a Fábiamkán. Itt már kevesebbet beszéltünk, többet néztünk egymásra. És gondolkodtunk. Én többet, ő kevesebbet. A hideget nem éreztük. Rohantak a napok, órák. Rohant velünk a szánkó. Gyakran felborult. Hol ő, hol én intéztem úgy, hogy felboruljon. Ilyenkor „véletlenül“ egymásra lehetett borulni, dőlni. Pillanatokig, melyek örökkévalóságnak tetszettek. Ezekért a pillanatokért érdemes volt felkutyagolni a hegyre. Kerestük, megrendeztük a véletleneket. Kierőszakoltuk a véletlent. Jő volt a véletlen. Jó és megrendítő. Remegve keltünk fel a hóról. Nászágyunk is lehetett volna, de még gyermekek voltunk. Nem tudtunk mit kezdeni önmagunkkal. Tizenkettedik születésnapomat ünnepeltük. Szánkóztunk. Késtő estig. Este megmondtam, hogy milyen nap van. — Mit kapok tőled? — kérdeztem, és szentül hittem, biztosan már jó előre tudta, és készített valamilyen ajándékot. Nem így volt! Felrántotta vállát. Azután fürgén lehajolt. Szórta rám a havat. Ezt nem vártam. Meglepett. Kővé meredtem. Nagyon közel jött akkor hozzám. Lassan és alaposan porolta rólam a szikrázó havat. Melegem lett. Kigomboltam az ingem. — Oda is jutott? — kérdezte bűnbánóan, és felágaskodott. Jó erősen megfogtam. Arra számítottam, hogy ellenkezni fog. Tévedtem. Szelíden viselkedett. Közelebb és közelebb vontam magamhoz. Úgy tett, mintha nem venne észre semmit. Tovább szedegette nyakam közül a havat. Éreztem a leheletét. Ajka kissé kinyílt. Csókunk (talán véletlenül) úgy sikerült, mint a felnőttekké. Csak az orrunkat éreztük még feleslegesnek. Maradt még hó az ingom alatt. Szép és izgalmas volt az út hazáig. És hosszú. Este lett, mire hazaértünk. Otthon addigra tönkrement a születésnapi vacsora, és kitört a botrány. — Ilyenkor kell hazajönni? — rivalít rám anyám. Vasvillaszemekkel nézett Katára, akinek eszébe sem jutott a távozás. — Gyere be, Kata,, melegedj meg egy kicsit, de aztán menj haza. Késő van! Hogy lehet az, hogy téged sohasem keresnek. Kata nem sértődött meg. Én annál inkább. — Mosakodj meg, és siess az asztalhoz! — hangzott az újabb parancs. — Még nem eszem! Először hazakísérem Katát! — Még mit nem! Mindjárt kilenc óra. Egy tapodtait sem mégy sehová! Itt maradsz! — Azért sem! — érveltem, és nyúltam a kabátomért. Ekkor csengetett be Kata apja, a nyugdíjas cipész. Dühösen morgott valamit az ablaR alatt. Nem engedtük be, kikísértük Katát. De az utána bezáródó kapu zaja sem tudta elnyomni a pofonok csattanását, ütlegek puffanását. Katát sem akkor, sem később nem hallottam sírni. Rohadt egy születésnap volt. Anyám azt mondta, Kata csak azt kapta, amit megérdemelt. Feldühödtem. Aztán nagyanyám megkérdezte, mit szólok az ajándék kisvasúihoz? Azt mondtam, fütyülök rá! Erre engem is megpofoztak. Sírtam egy sort, haragudtam, és ejtettem az aznapi ta
