Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - Ardamica Ferenc: R. Kata (elbeszélés)

akasztani a szenteltvíztartót. Nem lehetett. Nem volt mire. Kiesett a szög. Az emberek a lábukat emelgették, mint szénit gólyák a szent mocsárban.

No nem, ezt nem lehetett megállni nevetés nélkül. A lány is, én is visszafojtottuk. Testünk rázkódott. Egy darabig hősiesen küzdöttünk. Azután győzött a nevetőgörcs. Majdnem egyszerre rohantunk ki. Kezünk szorosan tapadt a szánkra. Arcunk nedves volt a könnytől és a nyáltól.

Visszamenni már nem mertünk. Kószáltunk a városban. Kevesen jártak délelőtt a havas utcákon, de ezekneik beleröhögtünk a képükbe. Egyetlen összefüggő mondat sem hagyta el szánkat. Csak félszavak, rövid éles visítások, vonítások, apró röhejkék.

Minden pénzt megért az a vasárnap délelőtt. Bár a lányt még mindig dilisnek néztem (kivált ha felidéztem bamba arcát, melyet a szenteltvíztartó leverésekor vágott), mégis csuda jól szórakoztam. (Azt hiszem, ő is!)

Ránk harangozták a delet. Nehezen váltunk el egymástól.

Csak otthon, az asztalnál vettem észre, mennyire megéheztem. Szürcsölve, majd dúdolva ettem. Anyám rám szólt, viselkedjem rendesen, mert kihajít, és ne énekeljeik, mert bolond lesz a feleségem.

— Lehet! — feleltem, és jót röhögtem saját megjegyzésemen.

Délután beborult. Újból havazott.

Több szánkózóhelyen megfordultam, de a lányt sehol nem láttam. Pedig azt mondta, szánkózni megy. Végül tőlünk nem messze, a Kövicsesen akadtam rá. A sötétedés akkor már hazamenetellel fenyegetett.

Bátran repült át az ugróin. A kis hegy lábánál majd elgázolt. A kék sapka fogva tartotta barna haját. Kreol arcából fekete szem villant rám. Ha nevetett, láttam a fogát. Fehér volt. (Gyöngyházfehér! De akkor még azt sem tudtam, mi az a gyöngyház.)

Áramütések értek, megbénítottak. Ügyetlen voltam, alig tudtam felülni a szánkómra, torkom összeszorult, a sírás fojtogatott.

Beleszerettem!

A Kövicses lábánál megkérdeztem az egyik srácot, hogy hívják ezt a kéksapkás lányt...

— R. Kaita — mondta, és elnyargalt.

A hetedik mennyországban éreztem magam.

Csakhamar teljesen besötétedett. Ráadásul a Kövicsesnél lakók hamuval szórták le szánpályánkat, mert unták a ricsajt, amit csaptunk.

Kerülő utakon, lehetőleg a legnagyobb hóban bukdácsoltunk haza. Elkísértem.

Nem sokára az „unokahúgom“ lett, mert miit mondtunk volna a suliban. (Egy osztállyal alattam járt.) Tanítás után sülve-főve együtt voltunk, együtt mászkáltunk mindenhová, minit a koldus meg a felesége.

Nem tudtam nélküle élni. Mégis inkább ő járt utánam. (Rám jobban vigyáztak!) Anyám nem bánta, ha eljött, csak ott legyünk a szeme előtt.

S a „kéksapkás“ jött. Szűk, szürke kabátkában. Csillogott a szeme. Felkapaszkodott földszintes házunk kiálló padkájára. Teljes erejéből megverte ablakunk üvegét.

Az otthoniakat a szívbaj kerülgette.

Apám biztosan mulatott rajta (már amennyire mulatni lehat az ágyban), hogy fia ilyen jófajta kölyök, akiért a lányok majd betörik az ablakot.

Nagyon tetszhettem Katának. (Nem becéztem. Mindenki így hívta: Kata!) Soha nem nevetett iki.

A többi lány kinevetett. ..

Anyám az öltözködéssel kapcsolatban régimódi nézeteket vallott. Mi tagadás, lehetetlenül öltöztetett. Ruhám, fehérneműm, cipőm, sapkám legalább egy számmal volt nagyobb. (Nehogy kinőjem!) Volt egy térdnadrágom. (Mit egy! Csak az volt!) Le nem szakadt rólam! Gyűlöltem, mert gúny tárgyává tett mindenhol és mindenki előtt. Nos, Kata volt az egyetlen, aki megállta nevetés nélkül, ha meglátott benne. (Igaz, hogy én sem nevettem kék sapkáján!)

Becsültem is érte. Elnéztem sok beszédét, dilisségét és butaságát. Nem tartozott az okos lányok közé. Szép volt. (A szép lányoknak az ész fölösleges ikolonc.)

Felnézett rám. Tudta, hogy nálánál okosabb vagyok. Gyakran rádöbbent erre. Abbahagyta a beszédet. Zavarba jött. Hamar túltette magát zavarán. Fürkészően nézett.