Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - Ardamica Ferenc: R. Kata (elbeszélés)
Ardamica Ferenc K. Kata Mindig tudtam, hogy egyszer írni fogok R. Katáról. A szándék már akkor megvolt bennem, amikor első írásaim születtek. Csak nem engedtem, hogy magnőjön, megerősödjön. Utoljára ez év november huszonötödikén, azaz Katalinkor jutott eszembe. Esett. Minden nyirkos, lucskos és sáros volt, de én örültem, hogy végre-valahára szép karácsonyunk lesz. Ezért megbocsátottam neki, hogy felbukkant a feledés homályából. Legalább öt éve nem láttam. Sokáig a nevét sem tudtam. Első találkozásunkkor kék horgolt sapkát viselt. Magamban elneveztem kéksapkás lánynak. A Katalin név mindig ^tetszett nekem. Életem egyik furcsa, megfejthetetlen rejtélye (vagy csak különös, érdekes véletlene?), hogy ahány szép lánnyal találkoztam, azt mind Katalinnak hívták, és ahány Katót ismertem, mindegyiken volt valami, amire felfigyeltem. Mikor a „kéksapkásról“ ikiderült, hogy Katának, R. Katának hívják, egy cseppet sem lepődtem meg. Akármilyen hülyén hangzik, de egy nagy misén ismerkedtünk meg a losonci templomban. (Még inem voltam tizenkét éves, de tizenötnek néztem ki.) Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartottam az istentől. Anyám gyakran küldött a templomba ... — Nem árt, ha imádkozol apádért! — parancsolt rám minden alkalomkor. Hát ártani éppen nem ártott, de nem is használt. Kívülről szívdöglesztően vallásosnak nézhettem ki. De bensőmben, minden félelmem ellenére, többnyire egészséges humorérzékem kerekedett felül. Legszívesebben a bejárathoz közel, a jobb oldali szenteltvíztartónál ácsorogtam Az oltár és pap helyett a ki- és bejárók érdekeltek. Sietve elhadartam apámért egy kötelező miatyánkot. (Néha annyira siettem, hogy felcseréltem a sorokat, s alig bírtam a szöveggel megbirkózni.) Azután már csak a szenteltvízben pancsoló hívőket figyeltem. Szórakozásomat csengettyű szava szakította félbe. Térdre parancsolt, mint mindenkit ... Miközben a pap magasra emelte az Űr testét, arra kellett gondolnom, hány térdeplő nő átkozódik, hánynak ment tönikre a nylonharisnyája... „Uram, nem vagyok méltó“ helyett biztosan „Uram, nem vagy méltó, hogy legújabb amerikai nylonharisnyámban járuljak eléd“-et mormolnak magukban. A csengettyűszó elhalt, feltápászkodtunk... S akkor éktelen csörömpölés! Azt hittem, hogy vége >a világnak. Isten a vesémbe látott, s most megbüntet. Pedig csak az történt, hogy a kéksapkás lány a falra erősített vörösréz szenteltvíz - tartó alá térdelt, s amikor felegyenesedett, leverte azt. Rémülten bámultam oda, de rémületem csakhamar eloszlott. Muris egy baleset volt, annyi szent! A lány a fejét tapogatta. Bambán bámult. Valaki megpróbálta vissza-
