Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - Kovács Magda: A gonosz asszony hagyatéka (elbeszélés)

elfordítani a tekintetem. Az ő szemébe nézve rebegtem el a Miatyánkot, s ő mohón előrehajolva nyelte a szavaimat. Szerettem volna valaki másba, anyámba belekapaszkodni, de nem engedett el, amíg véget nem ért a szertartás; akkor kisurrant, mint a tolvaj, a templomból. Ettől a naptól fogva nagyon sokat szenvedtem, de vergődéseimről nem mertem szólni senkinek. Néha belém hasított világosan, hogy mit akar tőlem a gonosz asszony. Irgalmat, megváltásit, s valahol a bensőmben megszólalt egy hang, és éreztem, hogy akármennyire félek is, megváltom bűneitől, mert a hang parancsolja. Egyre erősödött, egyre közelebb hallottam magamban. Vártam, félve és vágyakozva.

Elmúlt a nyár, ősz lett. A faluban esténként tüzek villogtak az udvarok mélyén. Az asszonyok rézlistökben lekvárt főztek. A lángok megvilágították arcukat, izmos karjukat, ahogy átfonták egymás vállát, s nagyon halkan, szövegtelenül énekeltek valami lelkűk mélyéről felszálló ősi ritmusokat. Az ég közel hajolt a földhöz, s együtt ringatóztak a dallamra, sírtak és egybefolyt könnyeik reggelre fehérre fagytak a füveken.

A nappali fény kemény volt, rideg, mintha szégyellite volna az éjszakákat, bennem is elmúlt a hang. Azt hittem, beteges képzelődés volt az egész, amikor az utolsó lekvárfőző estén újra meghallottam. Nagyon közelről szólt, s nagyon sürgetett.

Másnap elindultam a gonosz asszonyhoz, a kertek alól, hogy senki ne lásson. Ott találtam a kert végében az öt szilvafa alatt. Haldoklott, s engem várt. Arcára sápadt fény hullt, nem féltem tőle többet. Olyan volt, mint egy nagyon szegény ember, akinek még utódra sem tellett, hogy lefogja a szemét. Az én kezemben hűlt ki a keze, s úgy éreztem, hogy felettem a szilvafák lángba borulnak, és messzire világítanak.

Könözsi István felvétele