Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - Kovács Magda: A gonosz asszony hagyatéka (elbeszélés)

földnek sem áldozott, az udvarnak sem. Öt szilvafa tartotta már árnyékában a kertjét,, egyre nagyobb árnyékban.

Udvarát felverte a gaz, senki nem lépett be hozzá, ő sem ment senkihez. Hogyha a mezőben találkoztak vele az emberek, nem köszöntötték, nem vették fel a szekerükre. Csak a férje tartott ki mellette, egy kis keszeg emberke, aki minden tavasszal újra meg újra harcba szállt a földdel, dé csak vadzabot aratott. A gonosz asszony észre sem vette a kis emberke ragaszkodását, s amikor meghalt egyetlen tehenük mellett a járomban — mert sajnálta az állatot, hegynek felfelé kellett húzni az ekét, s odaállt mellé másiknak —, kifogta a tehenet, hazahajtotta, a férjét pedig ott hagyta, ahová esett a földön. A falusiak itemették el. Körültaposták a sírját, s lobogós kopjafát szúrtak a feje fölé.

A szövetkezetei a templomban alakították meg, mert ez volt az egyetlen nagyobb épület, ahol az egész falu elfért. Mindenki aláírta a nyilatkozatot, csak a gonosz asz- szony nem. El sem ment a templomba, hagyta, hogy felszántsák, bevessék a földjét. Nem lesz ezen a termésen áldás, mondogatták a parasztok, s valóban nem volt. Olyan nyomorúságosán termett a föld az első szövetkezeti évben, mint még soha. Az emberek morogtak, vadak voltak, a titkár érezte, hogy valami készül a faluban. Késő ősz volt, már erős fagyok jártak, amikor meghalt az öregúr meg a szolgája. A temetés után az emberek nem oszlottak szét: mintha egy képzeletbeli koporsót kísértek volna, elindultak a temetőből a falu felé. Zendülés, gondolta a titkár, amikor meglátta őket. Itt a zendülés. A menet pedig vonult, furcsa csendben, pap nélkül, koporsó nélkül. Elhaladt a kúria előtt; mit akarhatnak, futott utánuk, s látta, hogy betódulnak a gonosz asszony udvarába, kitörve a kerítést, ajtót, s már nem hallgattak némán, minden visszafojtott keserűségük felszakadt, rázúdult az öreg asszonyra. Akkor értette meg, hogy ölni akarnak, egyet, a legszegényebbet maguk közül. Áldozni a földnek, amely csak áldozatok fejében ad termést. A gonosz asszony vérét, aki megtagadta a földtől, ami neki jár, s ezért a föld bosszút állt a falun, mert megtűrték maguk között. Félig agyonverték, mire sikerült a kezük közül kiszednie. Először látta a falu igazi arcát egy villanásra, látta az ősi homályt, ahol hiába ténfereg egyetlen szál gyertyájával évek óta, nem talál benzines hordót, amelybe bslevághatná, hogy robbanva fellángoljon, és földtől az égig mindent betöltsön a világosság.

Az ősök csontjain vörös fejű tulipánok lobogtak, megrészegűlt rovarok bujálkodtals sárga bibékkel, s a hársak egyeftletes remegéssel szitálták a fényt a feltámadt isten világára. Húsvét vasárnapja volt, s nagy, hallgató csoportokban vonultak az emberek a templom felé, mentek feltámadni. Kalapot emeltek egymásnak, nehéz szagú zsíros kalapot, s a temető alatt elhaladva tisztelettel köszöntötték az ősöket. Asszonyaik forró tenyerükben váltogatva vitték az imakönyvet. Lel kükön átsuhant a megújhodatt élet. a földből kipárolgó illatok ráfonódtak a torkukra, és gyöngéden szorongatták, mint egy meleg kéz. Nehezen emelgették a lábukat, lerogyni vágytak, Icborulnl, és sírva csókolni a feltámadót. S akkor megrémültek, ment látták távolodni a férfiakat, kopott fekete ruhákban, hátra sem nézve. Nem kiabáltak segítségükért, erősen átfogták egymás derekát, nekifutottak a fénynek, amelyet isten dobott le eléjük, s átgázoltak rajta. És isten tudta, hogy ismét hiába támadt fel.

Először a férfiak léptek be a templomba, kalap nélkül, de a kalapot, amelyet levettek fejükről, ráborították a lelkűkre. Utáinuk a boldog asszonyok csoportja következett, tekintetével mindegyik átölelve a maga párját. Imádkoztak hozzájuk, mert mindennap kenyérrel tértek meg a köves földekről, mert érezték, hogy a teremtő isten kegyeikért esedezik. Nyomorult, haladó teremtményei kegyeiért.

így múltak el a húsvétvasárnapok ebben a faluban, amióta a templomot valaki felépítette a dombra, a temető mellé. Isten minden tavasszal feltámadt, s alázattal leszállt az ő vad nyája közé, de azok elfedték tenyerükkel előle a lelkűket, s nem; támadtak fel.

Ezen a húsvétvasárnapon ott álltam jézus keresztje alatt, a többi lány között. A pap Krisztus megváltó irgalmáról beszélt, s akkor összenéztem a gonosz asszonnyal. Egészen hátul ült a homályban, de olyan erősen nézett még rám, hogy nem tudtam róla: