Irodalmi Szemle, 1970
1970/6 - Ozsvald Árpád, Dénes György, Csontos Vilmos, Török Elemér, L. Gály Olga, Moljzes Ilona, Gál Sándor, Tőzsér Árpád, Marencsin Mária, Batta György, Kmeczkó Mihály, Keszeli Ferenc, Gergely József, Németh István, Tóth László, Aich Péter, Varga Imre, Kulcsár Ferenc, Szitási Ferenc, Zalabai Zsigmond, Simkó Csaba: Versek
szekerek balladája Ozsvald Arpád (részlet) Szekerek ülnek a cazban, ízekre szedve, riadtan keresik a lőcsöt, saroglyát... mennének újra, hiába, nem férnek bele a világba, a halomba dobált különrészek egymáshoz kötődnek, mint a fészek szalmája, tolla, száraz ága. Küllőkre tapadó Ixion, forog velem a fájdalom. • Lósóska derékba törve, kiáltana a naptükörbe, de a sárba gyúrja levelét a lefelé forduló kerék. Szívem is ott van legalul, pántok kötése nem lazul. Kereket emésztő világ, tengelyt faldosó sár, tótágast álló délibáb, dobd ki magadból a részeket, a mélyben egymásra talált, idő szájában megkövesedett csontváz-anyagát a szekérnek! Dénes György árva lettél sugár a fák közi Kering benned a fájdalom csodája és érzed, itt kell hagynod a napot, mely felsugárzón álmokat rakott fejed alá és tűrőn ringatott. Árva lettél, boldog talán, mert árva, és nem ébredsz már fanyar csodára vára, nem hallgatózol befelé, a lélek bokraiba, nem kérded a miértet s nem is vallatod már az élet furcsa dolgát, szolgálod a lélektelen formát, amit az unt napok pergetnek megszokottan, őrölve lassan az örök robotban. Most egy sugár szalad-szalad a fák lombpillérein, puszta szív, vele mérd magad: szelídítsd meg isteneid! Kokütosz, Périszphlegethon vizei verték arcodat, de már az éj fölé kigyúlt a szárnyas virradat. Belemossa sóvár szemedbe Aphrodité csillagait, a fákról lehullnak az árnyak, Kháron varázsa megtörik, derűvel mozdul, ím, a föld. itt éltem - égtem régen Déli szél fúj. Szelíden fénylik, lobog az ingem. Sűrű nedveket forral a borókás hegyoldal. Tűnődve nézek szerte: hol fáj a lélek terhe? Hol dől az ég a földre ölelve, öldökölve? Itt éltem-égtem régen kövekkel vert tenyéren, bolyongtam annyit árván, bodza virága várt rám. Leheverek a földre, mostoha anyaölre, vallatom, mért űzött el szívemben rémülettel?
