Irodalmi Szemle, 1970

1970/6 - Fábry Zoltán: „De dolgozni muszáj”. — Egy Veres Péter levél

paraszt és munkás kukacoktól, s jól vizsgálják meg, hogy ki kinek a horgán csüng

— nos akkor — gleichschaltolnak, hogy rosszabbat ne mondjak.

Én nem tehetek róla, hogy ilyen vagyok, viszont ők sem tehetnek róla, hogy miután a saját érdekeiket ők maguk nem tudják eléggé jól megvédeni, szükségük volna a hozzám hasonlók csábító képességeire. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy én kénytelen vagyok itt is elmondani valamit, amott is, mert olyan alakulat vagy orgánum, amely engem mindenestül vállalna, nincsen.

Ezekután pedig rátérek arra, amiért ezt a levelet most neked írom. (Remélem, nem veszed rossznéven, hogy félretéve a szokásokat, én a baka kezdelek tegezni, téged, a tisztet? Ebben a hadseregben, a gondolat hadseregében mindketten közkatonák vagyunk.)

Sajnos, hogy te nem ismered az ittenieket, s így magad is, látom, azokhoz tartozol, akik valami nagy hősies munkát látnak már itten. Hát ez tévedés. Gyarló emberek bátor, de kissé kapkodó kiállása ez, s csak azért hangzik olyan nagyon és messze, mert túl sokáig tartott és túl mély volt a csend. Az egész munka bizony túlságosan a szellem területén mozog s nem is tudom, hogy ki lehet-e mozdítani onnan.

De ebből következik a mondanivalóm hozzád. Ha nem dolgozhatsz a mának, dolgozz a jövőnek. Nem látom be, miért kellene elveszíteni a fejünket. Nem vesz rólad tudomást a magyar közösség, mert nem juthat hozzád, de mások is voltak már így. A benned levő erőnek transzformálódni kell és nem elveszni. Vannak fontos mondanivalók s nincsen a magyar nyelvközösségben senki, aki olyan tájékozott volna a világ szellemi dolgairól mint te. Ügy gondolom ritkábban kellene reflektálnod, de szélesebben és mélyebben. Én például, ha te helyedben volnék, igyekeznék megismerni a horogkereszt egész ösztönbeli és eszmebeli zűrzavarát. Nem a felületre gondolok, nem a jelszavakra és a pózokra, nem a legénykedésekre és nem csupán az organizációra, nem a barbárságra és a butaságra, hanem a lényegre, a dialektikus szükségszerűségekre. Arra, hogy a kapitalizmus által kitermelt robogó, felületes civilizáció, hazug, ocsmány amerikanizmus, sznobkultúra, plakátgondolkodás, szószátyár, áldemokrata politizálás és becstelen aljas sajtőbetyárkodás által kiváltott tömegreakció, miért sodorta a nagyjában még egészséges, familiáris, ugyanakkor túl öntudatos, sőt gőgös németséget a horogkeresztes vezérkar ölébe, vagyis cseberből vederbe, mert hiszen ez ugyanaz a minden hájjal megkent társaság, mint amelyik a weimari szemétdombon tülekedett a koncért. Felelőtlen és individualista karrieristák és hatalomemberek ezek is, amazok is. Csak ezeknek a sikerük azon alapszik, hogy ők már nem olyan kényesek, nincsenek olyan gátlásaik, mint az álszocialistáknak, álliberálisoknak és álkatolikusoknak voltak. Sajnos, én nem tudok németül, nem tudok a mi szép magyar nyelvünkön túl semmi mást (még ezt sem jól), csak néhány töredéket, amit a háborúban és a fogságban szedtem fel, de ha tudnék, sem férhetnék hozzá, sőt, ha hozzáférhetnék, sem lehetne itten megírni. Én csupán az idegeimben érzem az ottani valóságot, s így csak sejtem a mélyebb összefüggéseket, az értelmetlen, embert gázoló civilizáció elleni tiltakozást. Szerencsétlen dolog, hogy nekünk, a munkásságnak és parasztságnak kell fizetni a polgári -kultúra és a polgári ember bomlásáért, mi vagyunk a bűnösök a freudista, amerikanista és mindenféle álmodern aberációkért. Ha végigmegyek a budapesti utcákon, vagy ha megnézek egy „modern“ táncot vagy egy merevre festett félbolond nősténymajmot, bizony barátom, megértem azt a poroszt, akinek a zsebében kinyílik a bicska az ilyen kultúrára. De ezeket a tetveket nem lehet lerázni, ezek „haladás“ ürügyén belekapaszkodnak a munkásmozgalomba, .szívják a kevéske vérét és korrumpálják a szellemét, bomlasztják az akaraterejét és a közösségi erkölcsét, beteg rohadt individualizmusukkal. Én megmondom, barátom, őszintén, hagy nekem magasabb rendű művészi élvezet, ha magyar és paraszt fajtám közt végignézek egy lakodalmat, amelyben szép, fejlett és tiszta fiúk-lányok táncolnak, mint egy operaelőadás hamis pózait, extatikus, vagy ami még rosszabb: ál-extatikus pofáit, perverz mozdulatokkal előadott táncait nézem.

Talán csodálkozol is ugye, hogy én, a „higgadt“, „józan“, „bölcs“ vagy „bölcselkedő“ paraszt ilyen dühösen írok erről. No, barátom, egészséges ember vagyok, undorodni tehát én is tudok.

Mindezt miért mondom el? Azért mert ebben a kötetedben túl sokat hangozatod a kulúra, humanizmus stb, szavakat, de nem disztingválsz olyan élesen, mint azelőtt,