Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - FIGYELŐ - Szíj Rezső: Lőrincz Gyula 60 éves

Annyi esztendő után Lőrincz Gyula művészete — grafikában és festményben — még mindig vizionárius ihletésű. Hol erőteljesebben, hol visszafogottabban, de ma is vízió- szerű alkotás jellemzi művészetét.

Lőrincz látásmódját belső élmények táplálják, mindenekelőtt egy fiatalkorban látott tragikus esemény. Éveken át az Alföldön élt, többek közt Homokpusztán, Szalkszent- márton mellett. Ott látta, hogyan s mily könnyen lehet ártatlan embent elfogultságból, gyűlöletből, kivetkőzve emberi méltóságból, barbár módon átpofozni-rugdalni a másvilágra. A borzalmas látvány azóta is kíséri Lőrinczet, s talán ez is oka annak, hogy mint művész rajzban, festményben az emberi szenvedést tartja magasra titaikozásul mindenfajta embertelenség ellen. Ilyen fiatalkori s alapvetően meghatározó élmény alapján nem volt nehéz meglátni előre, mi készül a társadalomban, megérezni, milyen átok készül elvaduló szenvedélyekkel megülni az embernyájak tudatát. A „ritkán jön jobb“ — filozófiája is őt segítette: előbb készült el sok olyan látomásszerű rajzzal, amelyet az idő később és nem is olyan sokra, szó szerint Igazolt. Amikor 1946-ban Budapestről „hazament“ Pozsonyba, még nem hitte, hogy az a kötet, amely Emlékezés címen jelent meg a Kárpát-medence metropoliszában, s amelyben az üldözötteknek állítottak emléket, egy humanista tartalmú bevezetőben téve hitvallást a háború és mindenfajta gyűlölködés ellen, nem múltat zár le, hanem újabb borzalmak előtt emelkedik föl mint tilalomfa — hiába. Azok előtt, amelyek népével, közelebbről a szlovákiai, csallóközi és mátyusföldi magyarsággal 1945 után történtek — ezekre egyetlen baloldali múltú ember sem lehetett elkészülve. Mindaz, ami történt, újabb igazolásul szolgált Lőrincz éleslátásának, filozófiailag is alátámasztott életérzésének: nincs vége a szenvedésnek és a megpróbáltatásnak. Ezt az Emlékek című képen (1943) feketekék harmóniákban fejezi ki a fejét karjára hajtó férfi, akinek borongós hangulata sötét jövőre utal. A művésznek minden maradandó értékű rajza, festménye ebből a drámai életérzésből születik, amelyhez a külső látványnak csak annyiban van köze, hogy abból meríti az érthető nyelvet. Mondhatnám úgy Is, hogy a közérthető nyelvet, mert hiszen bármennyire „korszerű“, néhol már-már valóságfölöttien elvont is egyikmásik alkotása, mégis mindig érthető a művészethez már hozzászokott szemnek. Epikus ez a művészet annyiban, hogy cselekményre utal, valamire, ami már megtörtént, aminek következménye összesűríthető néhány vonalba, ha rajzról van szó, s hatalmas erejű kompozícióba, ha festménybe ülteti át (A kosúti sortűz). És éppen e sűrítés miatt nem leíró, epikus ez a művészet, hanem magérzékeltető, s ezért drámai is. Sokszor a pillanat állapotát rögzíti szinte szoborszerűen, oly plaszticltással, mintha az az állapot az örökkévalóságig tartana. Pedig a halott — csak a rajzban változhatatlan, a valóságban a bomlás következik. Gyakran előforduló témája Lőrincznek a halálba merevedett anya, keblén gyermekével. A rögzített állapot túlutal önmagán, s Lőrincz tolla mintha mondaná is: nincs megállás — bekövetkezik az oszlás, azitán újabb borzalmak az élőkre és maradékaikra. Pesszimista ez a művészet? Az, mint minden igazi művészet, igazolásául annak a tételnek, hogy a szépség a szenvedés szülötte, s ez alól a művészetben is csak szabályt erősítő kivételek adódnak. Nincs ez máskülönben Lőrincznél sem. Amit meglát, valahogyan mind kapcsolódik népe történetéhez. Ez a szenvedés a mienk, a saját sorsunk színezi, s ezt kifejezni — a magyar művésznek éppúgy kötelessége, mint a másiknak a magáét. Ez természetes és elfogadható a humánum határain belül, s éppen annak érdekében.

Az emberi szenvedés meglátásának képességét erősítette Lőrincz Gyulában a Sarló mozgalma Is. Huszonkét éves korában festi az Arató-sztrájk című képét, amelyre Balogh Edgár még több mint három évtized távolából Is szuggesztív hatása miatt emlékszik.

Művészi és emberi meghatározottsága a szenvedők mellé állítja, azon keresztül lát mindent. Nem mond ellent ennek az a néhány grafikai lap sem, amelyeket ünnepi alkalmakra készít.

A művész a jelen elől menekülhet a múltba, de nézhet a „kancsalul festett“ jövőbe is. Lőrincz egyik utat sem vállalja. A ma művésze abban is, hogy kifejezési eszközeit az ún. „korszerű“ formakincsből meríti, ami megint csak azért lehetséges, mert életérzésével lüktet a mában, miközben minden múló, divatszerű aktualitást elutasít magától. Otja ezért Is következetes. Festményei mellett hatalmas grafikai anyagát is átte-