Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - FIGYELŐ - Szíj Rezső: Lőrincz Gyula 60 éves

s így az izmusok egyikét, a magyarosat művelik. Ha az épület a magyar életből, a magyar élet szükségleteinek igaz fölismeréséből, a magunk anyagainak és szerkezes>- teinek, klímánknak és földünknek igaz ismeretéből nő föl, kényszerűen más lesz, mintha ugyanezt a feladatot egy svéd, vagy egy olasz, egy francia vagy egy német építész tervezi és építi föl. Magyar lesz párta és tulipán nélkül is“.

Ez csak egyetlen idézet annak érzékeltetésére, hogy a probléma sokfelé izgatta a kérdéssel foglalkozó művészeket, műtörténészeket, anélkül, hogy akárki is meg tudta volna határozni azokat a magyar vonásokat, amelyek nem külsőségekben, hanem állítólag valamilyen megfoghatatlan „jellegben“ fejeződnek ki. Megfoghatatlanok ezek a Lőrincz művészetében is, annak ellenére, hogy a nemzeti formanyelvet némelyek, így Brogyányi Kálmán is, látni vélték művészetén.

Meg kell jegyezni, hogy a szlovák festők sem tudtak lehatolni, valami kézzel fogható módon, a szlovák népélet mélyébe, amelyben pedig némelyek „dosztojevszkiji“ mélyrétegekkel véltek találkozni. Az etnográfiai tanulmány nem is járható útja ennek az alászállásnak. A magyar művészeik kevesebb külsőséggel is mélyebbre pillantottak, elég utalni Nagy István vagy Rudnay Gyula művészetére. Etnográfiai jellemzésekben nem volt hiány a szlovák művészetben, az erős tehetségek, mint Bazovszky, nem merült el a külsőségekben. A magyar művészetet pedig fejlett hagyományai óvták meg e kísértéstől.

Lőrincz Gyula mint politikus és művész egyaránt a mában él. Nem menekült a megszépítő múltba, s nem áltatta magát a rózsaszínre festett jövővel. 1936-os kiállítása alkalmából képei alapján vitát rendeztek az új realizmus kérdéseiről. Olyan képekkel kapcsolatban zajlott a vita, amelyekről a kortárs kritika azt írta, hogy némelyikén az alakok kissé deformáltak, a színek víziós lágysággal ömlenek el a fölületen, s amelyeket a finom festőiség jellemez. Ezeken a képeken némelyek mégis szovjet hatást véltek fölfedezni, szemben a szovjet avantgardista irányzatokkal. Lőrincz nem is tagadta, hogy ami változás 1928 után bekövetkezett a szovjet művészetben, inspirálta őt is. Mi köze mindennek az új realizmushoz? Nagy tévedésbe esne az, aki e kifejezésen a szoc-reál néven ismert realizmusra gondolna. Sem Lőrincz, sem a hozzászólók nem sejtették akkor, mi lesz a végállomása annak a változásnak, amely ezekben az években még azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy a művészi értelem művészi rendjét állítja helyre, nem pedig a régi akadémizmushoz való visszatérést erőlteti. De a realizmust nem is lehetett a szocialista realizmus értelmezésével alkalmazni Lőrincz képeire. Hisz művészete nyilvánvalóan elvont formavilágú: „deformált és elnagyolt vonalakban alakítja témáját. Monumentalitást óhajt vele kifejezni: a munkások, parasztok életét és dacát... Újszerű szintézisre törekszik, amelyben a szociális célzat és az anyagszerű festőiség harmóniáját szeretné megteremteni." Ennek során azonban a tartalom miatt gyakran visszafogja a festőiségre, ennek érvényesítésére törő képességeit, ami által néha primitivizálásba esik. — „Megfosztja képeit a forma és a szín egymást kifejező játékától, a kép festői jellemző ereje sokszor elhalványul s csak az értelem marad töretlen, melyen átsüt a víziós jellegű festészet szépsége.“ Brogyányi kiemelte az Indulás című képet, viszont fölhívta a figyelmet — főleg az arc, az orr sematikus ábrázolásmódjának veszélyeire. A képek torzító monumentalitása, nyugtalanító színessége azonban mindenért kárpótol.

Lőrincz művészete első kiállítása után gyorsan elmélyült. A színek harmóniája finomabb és látomásszerűbb lett. A formák egyszerűbbé és egyénibbé váltak, a kezdeti, elvont sematizálás visszavonult. Mind inkább nyilvánvaló lett, hogy a derengő, egymásba fonódó finom színek és a víziós formák alkotják Lőrincz művészetének igazi, világát.

Pogány Ű. Gábor A magyar művészet forradalmárai című 1947-ben megjelent könyvében hasonló értelemben tapint rá — ismételve 1944-es megállapítását — Lőrincz művészetének egyik lényeges vonására: „Mintha átlátna a valóságon, csak az alapvető összefüggéseket elemzi ki a látottakból, kizárólag olyan motívumok érdeklik, melyek az anyag és a jelenség rejtett lelkét határozzák meg. Képei ezért rendelkeznek vala- milyen lenyűgöző erővel, mert a téma vázát keresik, szinte ellenállhatatlanul lendületes egységbe vonják össze a részleteket.“ Tehát: átlát a dolgokon, a lényegüket ragadja meg, azt vonja össze, tömöríti zárt egységbe, kizárva minden fölösleget, ami a környezetben a lényegről elvonhatná a figyelmet.