Irodalmi Szemle, 1970

1970/5 - FIGYELŐ - Szíj Rezső: Lőrincz Gyula 60 éves

bői, a tisztességes kultúrpolitikából és a trianoni békediktátumból foglalt kötelezettségekből következett, amelyek a Csehszlovák burzsoá kormányt kötelezték, s amelyeknek revíziójáról semmiféle versailles-i kísérő lavél sem szólt, nem úgy, mint a határokéról. 1937 áprilisában a Magyar Napnak adott nyilatkozatában követelte, hogy a magyar művészeknek is juttassanak az állami ösztöndíjakból. Ugyanakkor állami magyar képtár fölállítását is sürgette.

Ez év szeptemberében „Nemzeti különbség nélkül" [Bez rozdilu národnosti... 1937. szept. 12.) kezdetű kétnyelvű írásában tette szóvá a nemzetiségi művészetet ért újabb — s ki tudja, hányadik — sérelmet abból az alkalomból, hogy Moszkvában 75 csehszlovákiai művészt állítottak ki, de köztük egyetlenegy magyart sem. Lőrincz kertelés nélkül leplezte le azt a csehszlovák kültúrpolitikát, amely hangzatos demokratikus jelszavak ismételgetése közben semmit sem tesz azok gyakorlati megvalósítására. Ez a kultúrpolitika a kisebbségi magyar művészetet egyszerűen mint nem létezőt elzárja a világ szeme elől. Soha egyetlen hivatalos nemzetközi kiállításon sem szerepelhetnek magyar művészek, mintha a majdnem egymillió főt számláló magyarságnak nem is lennének művészei. „Egyetlen állami intézmény, az adóhivatal tart számon bennünket."

Lőrinczet már a főiskolára való fölvételétől kezdve úgy tartották számon, mint kommunistát. Nem érdektelen megjegyezni, hogy az ún. szociál időkben Lőrincz nem tartozott azok közé, akik föladják a festői elveket, inkább lemondott az állami megrendelésekről, az önálló kiállítások rendezéséről. Sem pályája elején, az 1930-as években, sem a személyi kultusz eltorzult esztétikájú éveiben Lőrincz sohasem festett „prolet- kultos“ szellemben.

Pályakezdése idején Balogh Edgár szerette volna, ha új s magyar Rivera válik belőle. Mindenáron annak művészete felé unszolta, példaképül állítva elé, de Lőrincz; nem engedett a nyomásnak, mert alkatától, felfogásától idegennek érezte a mexikói mester művészetét, s ment a maga útján tovább. Mások a harcos, agitációs marxizmust kérték tőle számon már indulása elején. 1935-ben a Munkás című lapban azt írták róla., hogy a „marxizmus még csak látástechnika, módszer nála, nem pedig cselekvő művészi életvállalás. Képei osztálylátást és osztályvalóságot adnak, de mindez nem oldódott még át nála forradalmi osztálytörténelemmé!“ Hogy ez utóbbi miben állt volna, arra a dodonai kifejezések választ nem tartalmaztak. De Lőrinczet a befolyásolás nemzavarta. Alkotás közben sajátos festői karaktere megóvta attól, hogy akár szociális indítékból, vagy bármely nyomásinak engedve, a művészet esztétikai követelményeit föladja.

III.

Egyik 1935-ös kiállításon rendezett ankéton Lőrincz kifejtette álláspontját a magyar művészet sajátos vonásairól. Meggyőződése, hogy művészetünk nemzetközi viszonylatban is csak akkor lehet jelentős, ha a maga egyéni, nemzeti formanyelvén keresztüt mutatja meg magát a világnak. Ami a saját művészetét illeti, Lőrincz a szociális tartalom és a nemzeti forma harmonikus ötvözésére törekedett. Külön felvidéki, szlovákiai magyar művészet szerinte még nincs. Kell lennie szláv, magyar, francia stb_ művészetnek, de ez nem helyhezkötöttség vagy születési hely kérdése. Tisztázni kellene a regionalizmus kérdését.

Ebben az időszakban sokszor támad vita a művészet nemzeti jellegéről. Abban mind a magyar, mind a szlovák művészek megegyeztek, hogy a folklorisztikus elemek közvetlen átvétele még nem teszi magyarrá vagy szlovákká, franciává stb. egy-egy nemzet művészetét. Ez a vita folytatása a századfordulón nálunk fellángolt hasonló jellegű vitáknak, amelyek 1930-itól kezdve különösen éles hangsúlyt kaptak annak arányában, ahogy a magyarság kezdett öntudatra ébredni s az első világháborús csapásokból fölemelkedni. Nemcsak a festészetben, szobrászatban, hanem az építészetben is: keresték a sajátos nemzeti formákat. Borbíró Virgil helyesen fejtegette, hogy . .egy művészet nem válik nemzeti jellegűvé, ha ezt csökönyösen akarjuk. A nemzeti jellegnek mélyről, az öntudatnak küszöbén alul fekvő lelki világokból kell sarjadnia és fölvirágoznia. Tudatos propagandával a művészet terén csak külsőségeket érhetünk el