Irodalmi Szemle, 1970
1970/5 - HAZAI FÓRUM - Lukáč, Emil Boleslav: A nagy levélváltás
hazai Emil Boleslav Lukáč a nagy levélváltás (Előadás a Vágsellyei Vörösmarty Klubban 1970. január 19-én) Nem mindennapi érzés számomra megjelenni és fellépni az Önök Vörösmarty Klubjában. Széles körű magyar értelmiségi gárdájuk, írók, művészek, tanárok, nemzetgaz- dászok, orvosok — amint azt programjaikból, terveikből olvastam, s tájékozódtam — biztosítják mindenfajta érdeklődésük kielégítését. Mit mondhat önöknek egy szlovák költő és közíró? S milyen jogon? Bocsánatot kérek, hogy előadásomat ezzel a kis egyéni mentegetőzéssel kezdem. Félszázados hang vagyok: a Duna-medencei népek sorsközösségének és baráti megegyezésének a hangja. S ez nem pálfordulás, semmi köze sem a múltban, sem ma a megalkuváshoz, vagy haszonleséshez. Ellenkezőleg, voltak, s elég gyakran voltak olyan idők, amikor a fent említett baráti megegyezés, megértés, sőt közeledés puszta említése is méltatlankodást, viharos jeleneteket és gúnyt váltott ki, vagy — s ez talán a legrosszabb — fagyos közönyt, de még a legjobb esetben is csak némi vállvonoga- tást. Idealista költő, más utakat járó különc. A magyar és a szlovák irodalomtörténészek mindezt pontosan tudják. Pedig sem az állásfoglalás, sem a hang inem volt egyedülálló. A XIX. században s a XX. század elején sok rokon lélek vallotta ugyanezt, ugyanabból az alapvető meggyőződésből kiindulva. A planéta kozmikus és a történelem helyi adottságai, modernebb nyelven a geopolitikai törvényszerűségek egyszerű tényrögzítő megállapítása alapján a lelkiismeret és az ésszerűség egyszerre határozta meg ezt az álláspontot. A Duna- medence megmozdíthatatlan és megváltoztathatatlan ténye az itteni népek, nemzetek szoros szomszédsága. Nincs az az emberi erő vagy spekuláció, amely ezt a meghatározottságot felszámolná. S ma, amikor e nemzetek azonos állami és társadalmi rendszerben — szocialista rendszerben — élnek, annál véglegesebb érvényűek ezek az álláspontok. Felszámolni őket annyit jelentene, hogy arra a sorsra jutna minden itt élő nép, mint a népvándorlás korában a markomannok, a kvádok, az avarok, a hunok, a kúnok, a besenyők, a gótok, a burgundok, a longobárdok — mint Ady mondja: egy testvérháborúban hullanának, mint amazok, az Idő rostáján. Kölcsey, Kisfaludy Károly, Vörösmarty és Arany János már régen figyelmeztettek a meg nem értett Idő Damoklész kardjára: „Vérözön lábainál / s lángtenger fölötte“ — mondja Kölcsey a Himnuszban. „Ámde hol olyan erős, kit meg nem / dönt sok ezer kar? f Testhalmok közepeit küzd, noha élte / szakad .../ S a kiürült háznak csak düledése marad.“ Ezt Kisfaludy Károly mondja lesújtva Mohács csataterén. Vörösmarty a Szózatában borzadállyal említi „A sírt, hol nemzet süllyed el..." Petőfi Is okul a régmúltból, mikor Homér és Osszián című költői reflexiójában a történelem útvesztőit látja: „Hol vannak a hellének és hol a cellák? / Eltűntének ők ..Arany János szívén is „Átfut a nemlét iszonya“ — idézzük Széchenyi emlékezetére írt ódájából. S már-már egészen modern koncepcióval szabja meg a lét feltételeit Gondolatok a békekongresszus felől című, 1850 szeptemberében írt költeményében: „Hogy vér a vért ne ontaná / Hiú bálvány végett, / Bosszulni sértett áljogot / vagy nemzetbüszfórum
